Bizonyosan vannak olyan fesztiválok, melyek kapcsán az egyszerű “milyen volt?” kérdésre nem lehet a “nagyszerű” szóval válaszolni, jóllehet, a magamfajta idealisták túlzottan szubjektíven közelítik meg a kérdést. Engedtessék meg, kérem, hogy a tizenegyedik Ördögkatlanom után kiáradjon belőlem mindaz, amit – bár természetemnél fogva folytonosan próbálok – nem tudok egyetlenegy, pontos, kifejező szóval leírni.
Nagyharsány-Kisharsány-Palkonya. 2012-ben még ezek a falvak tették ki a fesztivált, mikor is nagyszerű kollégámmal Babcsán Bencével (Babcsán Projekt, Babra, Kispál és Lovasi) közreműködhettünk az Ördögkatlan egy friss programjában, a Busz-színház projektben. A lényeg az volt, hogy a Nagyharsányból induló és Palkonyára érkező délelőtti járaton színészek szórakoztatják improvizációikkal az utazóközönséget. Volt, hogy Scherer Péter és Grisnik Petra quadon balettoztak, Göttinger Pál mint idegenvezető működött közre, volt, hogy a busz megállt, és a kaposvári egyetemisták által megalkotott görög szoborcsoport mellett befutott Bérczes László, a fesztivál egyik főszervezője, mint marathoni futó, “összeesett”, megszervezték, hogy jöjjenek a mentők, és miközben hordágyon vitték el, a Karel Gott emlékzenekar – vagyis mi ketten Babcsánnal, gitár-klarinét duó – a Benny Hill főcímzenéjét kezdtük el játszani.
Mondhatjuk úgy is: dolgoztunk. Én most mégis úgy mondanám, hogy ez az első olyan katlan-élményem, ami megmutatta hogy az itt fellépő művészek nem elvesznek valamit a fesztiválból, vagy szolgáltatást nyújtanak, hanem ténylegesen egy kulturális teret konstruálnak, a kifejezésnek abban az értelmében, hogy nem egy adott fesztiváltérbe “játszanak bele”, hanem a játékukkal alkotják meg a fesztivált magát.
Ez a Busz-színház esetében még nyomatékosabban így volt, hiszen a busszal való utazás egyik helyszínről a másikra végtére is egy köznapi esemény, melyet a köznapiságából mozdított el a játék maga, és így a fesztivál immár nem a mindennapiságunktól távol eső, elkülönült dolognak tetszett, hanem egy időpillanatra az életünkké vált.
Az idei Ördögkatlan is ilyen időpillanatok sorozatával kecsegtetett, még ha azóta a fesztivál elvesztette Palkonyát, Kisharsányt, és Villánykövesdet is. Beremend lett az új bástya Nagyharsány, a Vylyan Terasz és a Mokos színháztermén kívűl, és akárhogy is értelmezzük egyértelmű veszteségként az említett falvak kiesését, a beremendi programkavalkád valamilyen szinten ellensúlyozta ezt.
Viszonylag kevés kritikai hangot dekódoltam ezzel kapcsolatban, a Katlan közönsége – és ezzel az állítással természetesen nem a többi fesztivál közönségét szeretném rossznak ítélni – minőségi befogadókból áll, ami azt is jelenti, hogy ezen közeg többsége képes azt a tényt is elfogadni, hogy az Ördögkatlan léte financiális tényezőkön is múlik.
A befogadók nem egy fogyasztói alapállásból kiinduló kritikával illetik a fesztivált, nem az a fontos, hogy relatíve mit nem kapnak meg a 2023-as évben, hanem az, hogy az adódó helyzettel birokra kelve a fesztivált az azon pragmatikusan dolgozókkal együtt létrehozhassák.
Ha vagytok, van. Egyszerűnek tűnik. A nehézsége pont az, hogy Bérczes László és Kiss Móni víziójának egyik alappillére a kockázat. Az Ördögkatlan a színház allegóriája is annyiban, hogy ha rossz a közönség, az előadás dinamikája is tördeltté válik. Kockázat. Nem tudom, hogy hogyan csinálják, mindig jó a közönség. A tizenhatodik évben sem számítanak a nagyharsányi iskola tornatermében tapasztalt hőmérséklet ingadozások, a sorszám megkaparintására kialakított applikáció viszontagságai, azok a rohadt nagy esők, a lekésett előadások, a távolságok.
Mert nem könnyű, de bitang jó dolog ez az életté válás.
Egy fesztivál takarás nélkül. Ne értsétek félre, vannak backstagek, elkülönült részek, ahova az egyszerű fesztiválozó funkcionális okokból nem léphet be. Viszont abban a pillanatban, amikor az utolsó nagyszínpados koncert utolsó dala előtt, tehát a 30Y liturgikus Sötét vanja előtt a fesztivál szervezői kilépnek a fénybe – természetesen nem azért, hogy a fény rájuk vetüljön – és felhívják a színpadra majdhogynem az összes dolgozót, akik az elmúlt napokban éjt nappalá téve azon munkálkodtak, hogy minden úgy menjen, ahogy mennie kell (még ha néha nem is úgy!), arra van igazán népszerű szavunk a mában: érzékenyítés. Rossz szó. Én azt mondanám: emberi lépték. Kell a fény, csak ne mindig ránk essen. Takarás nélkül, így kellene élni.
