Már hónapokkal a hazai kiadás előtt több cikket lehetett olvasni Alan Rickman naplókötetéről, a könyv pedig be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen a megjelenést követően az összes nagyobb áruházlánc sikerlistáján előkelő helyen szerepelt. De vajon mit tud adni egy színész hangsúlyozottan saját célra írt naplója? Nos, csalódni fognak, akik szaftos hollywoodi pletykákra vágynak, s azok is, akik egy-egy Rickman által alkotott mű mélyebb elemzését várják. A könyv azonban a maga nemében így is remek.
Mint a legtöbbeknek, a Harry Potter számomra is kedves gyermekkori emlék, amit viszont néhány éve már mint gyakorló műelemző néztem újra. Ez az újranézés sok mindent helyre tett bennem a művek értékével kapcsolatban (csak hogy egy példát említsek, a hetedik részt ma már kifejezetten jónak tartom), de a leginkább az vált világossá, hogy a franchise sikeréhez milyen mértékben járult hozzá a remek mellékszereplőgárda – nagyon sokat számított, hogy a színészileg (főleg kezdetben) visszafogott főszereplőket olyan kiváló karakteralakítások támogatták, mint amit Gary Oldmantől, Ralph Fiennestól, Helena Bonham Cartertől, David Thewlistól vagy könyvünk alanyától, Alan Rickmantől láttunk.
Nem véletlenül említettem ezeket a neveket, ugyanis Rickmannel kapcsolatban volt egy előfelvetésem, miszerint – a többi említett művészhez hasonlóan – a klasszikus brit színészi iskola képviselője. Színpadon, tévében és filmen egyaránt látható volt, mindehhez pedig egyfajta kifinomultság, távolságtartás és jó értelemben vett sznobizmus is társult – legalábbis a felszínen.
Az Őrülten, mélyen nem kezdi ki ezeket a sztereotípiákat, hiszen a neves színész tényleg ilyen életet ált, ám azt is bemutatja, hogy a helyzet sosem ennyire egyszerű. Rickman bekezdéseken keresztül tudott korholni közepesen megírt színdarabokat vagy forgatókönyveket, ugyanakkor éjjelenként olykor órákon keresztül nézte a létező legbutább tévéműsorokat. Asztalára pedig a fine dining mellett néha chips is került.
A kötet elemzésekor legelőször a szerkezetre kell kitérnünk. A naplókat gondozó Alan Taylor (illetve bizonyos értelemben a magyar változat két szerkesztője, Winter Angéla és Greff András) a háttérben maradt, így Rickman írásai a maguk pőreségében kapnak helyet a kötetben, az 1993 és 2015 között írt bejegyzések hol néhány sorból, hol csak néhány szóból (időpontok, helyszínek) állnak, az adott évi naplót nyitó oldalon viszont mindig kapunk egy vázlatos áttekintést arról, hogy mire is számíthatunk a továbbiakban.
Németh Dorottya fordításában a szövegrészek megőrzik pergő stílusukat, ám kifejezetten nehéz fordítói-szerkesztői feladat lehetett a felmerülő nevek dekódolása és a lábjegyzetek kritériumainak meghatározása. Ezt egyébként helyenként kicsit önkényesnek is éreztem, de ilyen esetekben teljesen más lehet szinte minden befogadó percepciója, hiszen az élmény nagyrészt attól függ, hogy ki melyik névvel találkozott korábban.
Rickman kezdetben majdnem minden napjáról írt pár sort, ám idővel kedve – majd egészségügyi állapota – romlásával ritkultak és rövidültek a bejegyzések. A kötetet kiegészíti a színész egyik legjobb barátjának, a kétszeres Oscar-díjas Emma Thompsonnak az előszava, illetve a szerző néhány fiatalkori naplórészlete, melyek személyisége további rétegeit bontják ki.
„A test és a lélek is nagyon elfáradt”
A napló jelentős részét természetesen a különböző forgatások és próbafolyamatok teszik ki, Alan Rickman pedig nem fukarkodik sem a pozitív, sem a negatív jelzőkkel. A történetekből kiviláglik, hogy az angol színész szerette, ha egy rendező pontosan tudja, mit akar, és nem tudott mit kezdeni a nagyipari filmgyártás azon vonásával, hogy a legapróbb döntéseket is le kell egyeztetni a stúdió vezetésével.
Rickmant ugyanakkor az is feszélyezte, ha egy rendező nem hagyta dolgozni a színészeket. A Raszputyin című tévéfilm (melyért Emmy-díjat kapott) rendezőjével, Uli Edellel kapcsolatban fogalmaz így: „A filmezés szemellenzős, megszállottságtól vezérelt tevékenység számára, és valahogy úgy gondolja, ha másokat is bevon, azzal gyengeséget mutat.” (138.)
Később azonban így méltatja a már akkor is nagy tehetségesnek számító, azóta pedig elsővonalas rendezővé érő Alfonso Cuarónt, aki a Harry Potter harmadik epizódját rendezte: „Alfonso remek munkát végzett. Felnőttfilm lett, tele merész dolgokkal (…). Minden képkocka egy művész, egy történetmondó kezéhez kötődik.”
„Az elmúlás igazi rituáléja”
Miután a 2000-es évek elején elkezdődött a Harry Potter-sorozat, a naplót is elkezdték uralni a forgatásokról szóló beszámolók. Bizonyos szempontból pedig akár csalódást is okozhatnak ezek a részek a keményvonalas rajongóknak, Rickman ugyanis közel sem idealizálja a Harry Potter világát, sokszor ipari munkának titulálta a jeleneteket, amelyekben minden centire pontosan került megtervezésre.
Értelemzési szempontból talán ez a kötet legizgalmasabb aspektusa, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy leginkább a HP-rajongók veszik majd kézbe a könyvet, ők pedig azzal szembesülhetnek, hogy egyik kedvencük helyenként szenvedett a munkálatok alatt. Ám végső soron mi lehetne egy privát napló kiadásának célja, ha nem a mítoszok lebontása?
Ugyanakkor a színész megerősíti azt a korábbi híresztelést is, hogy J. K. Rowling csak neki mondta el kezdetben, hogy mi lesz Piton valódi sorsa, mik a karakter igazi motivációi. „Bocsánat, vannak olyan dolgok, amiket csak Piton és maga tud – nekem tudnom kell” (257.) – ezekkel a mondatokkal hívta fel egy alkalommal Rickman a szerzőt, a könyvben pedig később elmesélte, hogy Rowling kezdetben nem szerette volna beavatni, de végül meg tudta győzni a plusz információ szükségességéről.
Talán több illusztráció segítette volna az igen sűrű kötet befogadását (a témában szinte egyedülálló a majdnem 600 oldalas terjedelem), ám ettől függetlenül az Őrülten, mélyen feltétlenül ajánlott a film-és színházrajongóknak, illetve azoknak, akik szeretnének megérteni egy igazán összetett személyiséget. Merthogy Rickmanben sárm, elegancia, finomság, intelligencia, sértettség és némi keserűség egyaránt volt.
