Gál Bianka, a Szegedi Tudományegyetem hallgatója számos kiállítást és lenyűgöző eredményt tudhat maga mögött. Karakteressége, művészetének egyedisége meghökkentő, festményeiben ott rejlik a fotográfia és a digitális grafika is. Vegyes és megosztó képei a közösségi terek, például kávézók és művelődési intézmények figyelemfelkeltő darabjai. A fiatal képzőművészt többek között művészetének gyökereiről, az egyediség kivívásáról és hatásáról, valamint a szépségről alkotott fogalmáról kérdeztük.
Az élsport előbb volt az életed fontos része, mint az alkotás. Mi motivált arra, hogy otthagyd a futballt és inkább a művészetet válaszd?
Igazából mindig is érdekelt a művészet, stresszlevezetésként általában rajzolgattam otthon. A rajztanáraim mindig sarkalltak arra, hogy vegyem komolyabban az alkotást, és menjek művészi pályára, de mindig az élsport volt előtérben. Több sérülés is ért, emiatt megszakadt a karrierem, és amikor elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, úgy gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy belevágjak valami új dologba, és az eddigieket egy kicsit jegeljem. Nem hagytam teljesen abba a sportot, inkább csak háttérbe szorítottam, tehát fociztam és alkottam is, majd rájöttem, hogy a kettőre egyszerre sajnos nincs sem energiám, sem kapacitásom. Végül a művészet mellett döntöttem, mert úgy éreztem, abban jobban ki tudok teljesedni.
Kik támogatták ezt az éles váltást? Főként kik inspiráltak vagy mentoráltak téged?
A tanáraimnak hálás vagyok, nagyon sokat köszönhetek nekik. Több iskolába is jártam, hiszen a foci miatt több városban is laktam, Csongrádon, Budapesten és Győrben is. Mindenhol felfedezték a rajztehetségemet és minden egyes alkalommal motiváltak, hogy alkossak. Viszont más a környezetemből nem támogatott különösebben, de nem is mutattam meg nekik a műveimet, mert nem éreztem úgy, hogy ez egy kiforrott dolog lenne. Váratlanul ért mindenkit, hogy erre a pályára lépek.
Jelenleg képzőművészetet tanulsz és aktívan alkotsz. Mesélnél az eddigi kiállításaidról?
Itt Szegeden több kiállításom is volt, például a Grand Caféban és az egyetemen, a Zsupsz Caféban és a Nyugi kertben többször is. Számomra mindig az utolsó a legjelentősebb: mindig arra tudom azt mondani, hogy az adta hozzám a legtöbbet.
A legutóbbi kiállításom Budapesten volt, az OTDK keretein belül. Ez fontos mérföldkő volt számomra. Úgy érzem, kezd kifinomultabbá válni, csillapodni a művészetem, és azt az erős, kaotikus káoszt, ami eddig látható volt a képeimen, felváltja maga a szépség.
Nagyon érdekes, hogy az ember hogyan formálódik, főleg, hogy mindez mindössze három év alatt történt meg velem. Most kezdek új irányokba is kacsintgatni, például a klasszikus fotográfia, elsősorban a balettfotózás felé. Festmények szempontjából pedig új témát szeretnék felölelni a jövőben, a vallást és annak filozófiáját, illetve kapcsolatát az alkímiával. Erről tanulmányt is szeretnék majd írni.
Milyen művészeti ágakat képviselsz?
Ez egy nagyon vegyes dolog, mivel digitális grafikában, festészetben és fotográfiában is alkotok, és mind a hármat vegyítem is egy-egy alkotásban. Emellett verseket is írok, ez is belekeveredik a kiállításaimba, vagy mellékelve a képekhez, vagy a megnyitón felolvasom egy-két írásomat, ami kapcsolódik a témához.
Akkor, ha jól értem, a művészeted fókuszpontja a különböző ágazatok ötvözése.
Igen, így van. Azt gondolom, nem kell elszeparálnunk őket külön fotográfiára, festészetre vagy digitális grafikára – ezek mind vizuális művészeti ágak. Szétbonthatjuk őket, ha így egyszerűbb értelmeznünk, viszont az alkotásban nem látom értelmét. Mindegyiknek az önkifejezés vagy éppen az érzelmek átadása a célja. Az alkotásaimmal nagyrészt olyan dolgokra próbálom felhívni a figyelmet, amikről úgy gondolom, hogy az emberek nem látják meg őket. Tehát a művészet alapvetően egy közlési forma, lehet mondani, hogy kommunikációs csatorna.
Ha már kommunikációs csatorna – van esetleg olyan social media platform, ahol megtekinthetik a képeidet?
Igen, Facebookon (Iancaart), Instagramon (iancaart) és a weboldalamon is elérhetőek. Mindig rakok fel új dolgokat, új alkotásokat, vagy éppen egy-két betekintőt az előző kiállításomból vagy a készülő művekből.
Vannak olyan kézjegyeid, jellegzetességeid, amik alapján könnyen felismerhetőek az alkotásaid?
A monogramom minden képemen ott van, legalul, de ha alapvetően megnézik a munkásságomat, akkor „felismerhető” lehet olyan szempontból, hogy egy új irányzatot próbálok kialakítani, amihez eddig nem sok ember nyúlt hozzá. Alapvetően nem sokan próbálkoznak különböző művészeti ágak vegyítésével – és itt nem arról beszélünk, hogy most ez egy kollázs, hanem mondjuk a fotográfiában egy olyan irányzatot képviselek, ami nem a klasszikus fotó, hanem a képek tükrözése és különleges viszonyának kialakítása egy új nézőpontból.
A tükrözés szerintem nagyon fontos szó, mert látva a képeidet, nekem szembeötlő volt, hogy a fotóid központjában mindig valamilyen tükrözött alak áll. Erről mesélnél még egy kicsit?
A fotográfiát az egyetemi éveim elején, 2020-ban kezdtem el. Előtte csak telefonnal fotóztam, mint mindenki más – tájat, emlékeket, ésatöbbi –, majd elkezdett izgatni, hogyan vetülhet ki az érzelem a testre, és mi történik, ha önmagában a testet tükrözzük. Új formát ad ki? Vagy egy olyan absztrakciót, ami belőlünk új érzést vált ki? Hogyan tud egy nonfiguratív testen megjelenni a belső boldogság, fájdalom, vagy bármely érzés, amit megélünk? A tükrözés számomra ennek a megfoghatatlan érzésnek az átadása.
Korábban említetted a szépséget mint fogalmat. Ez a festményeiden női alakok képében jelenik meg. A női kiszolgáltatottság, amit megjelenítesz, gondolom nagy hatással van az emberekre – legalábbis rám nagy hatással van. Miért pont női alakokat ábrázolsz, illetve hogyan ábrázolod őket?
Azt gondolom, sokféle irányba el lehet menni ebben a témában. Elsősorban arra gondolok, hogy a legtöbb nő valamilyen szinten még mindig elnyomva érzi magát. És lehet, hogy ma már liberálisabb körülmények között élünk, de ez a lelki elnyomás még mindig ott van, és ahogy mondtam, a testre maga a lélek tükröződik ki. Ezért ez segélykiáltás, felhívás, hogy a társadalomban valamilyen szinten még mindig elnyomásban vagyunk, de már nem feltétlenül jogilag, hanem lelkileg. Ez az egyik ok, amiért a női test kerül a főszerepbe. A másik az, hogy én is nő vagyok, és így az érzelmeimet könnyebben tudom egy női testen megjeleníteni. Végül pedig azért, mert gyönyörűnek találom a női testet. Maga a nő az élet, egyedül a női test képes arra, hogy utódot szüljön, tehát az élet fenntartója a nő.
Az f21 kiemelt témája idén a részvételiség. Van a művészeted mögött ilyen cél is, a társadalomra hatást gyakorolni, a szemléletmódon változtatni?
Igen, száz százalékban. Az alkotás, a közlés igazából minden tabutémára kiterjed a társadalomban. A női elnyomás, az agresszió, a rasszizmus, a homoszexualitás és minden olyan tényező, amiről azt hisszük, hogy ma már elfogadott, ha publikum elé kerül, az ország nagy része még mindig nem elfogadó. És itt nem feltétlenül a mi generációnkra gondolok, hanem inkább az idősebb korosztályra. Másrészt egy kicsit a felnövő korosztálynak is meg kell adni egy irányvonalat, hogy mi az, ami felé nyitni kell, így nem gondolom azt, hogy a művészetem egy korosztálynak szólna, hanem az egész társadalomnak szóló felhívás arra, hogy odaálljon a kép elé, és elgondolkodjon azon, mi az, amit reprezentál.
Egyszer már választanod kellett két számodra fontos dolog között. Ha a jövőbe tekintesz, miről álmodsz, hol látod magad?
A művészettel kapcsolatban a jelenlegi és jövőbeli célom az, hogy minél több emberhez eljussak a képeim és megszólaltassam a hangomat. Mind itthon, mind külföldön, nemzetközi szinten is szeretném tovább vinni ezt a vonalat a fotográfiával és a festészettel, igazából az egész művészetemmel.
Illetve nekem nagyon tetszik a divatfotózás és hogy hogyan lehet ebbe egy új, művészi irányt vinni. Nemcsak a fotográfiát szeretném megváltoztatni, hanem valamennyi ehhez kapcsolódó dolgot is. A divat olyan szakma, ami nagyon sok emberhez eljut, meg tudja őket mozgatni, és nagyon sok társadalmi problémára vagy vészhelyzetre is felhívja a figyelmet, így abban is meg szeretném mutatni magamat. Divatbemutatót tartani vagy fotózni, igazából mindkettővel foglalkoznék. Egy óriási álmom, hogy a Versace-nak vagy a Guccinak fotózzak, majd nagyjából tíz-tizenöt év múlva. Az egyik példaképem Robert Mapplethorpe, neki a Louvre-ban van kiállítása, és én is szeretnék egyszer bekerülni mellé a saját képeimmel.
