Szabó Mátyás nagyjátékfilmjének érdekes alapötlete van, és sikerült a legjobb színészeket megtalálni a projekthez, azonban az élet fájdalmas tanulságai itt is közbeszóltak.
Tudvalevő ugyanis, hogy hiába teszem egymás mellé a trappistát és a zsemlemorzsát, attól még nem lesz belőle rántott sajt. A Látom, amit látsz egy logikai hibáktól hemzsegő, rosszul rendezett intő példája lett annak, hogy miért nem kell a félkész forgatókönyvet mindenáron filmre vinni. A filmet a Magyar Mozgókép Fesztivál programjának keretein belül megrendezett premieren volt balszerencsém látni.
A történet főhősének, Ábelnek (a mindig remek Vilmányi Benett) van egy különleges képessége. Ha rákapcsolódik egy gépre és becsukja a szemét, azt látja, amit az elveszett gyerekek látnak. Ehhez mindösszesen egy hangmintára van szüksége az adott gyerektől, ez szerencsére egy kazettán keresztül mindig rendelkezésére áll. Ábel egy cégnél dolgozik, ami ezeket a gyerekeket kutatja fel. Gyerekkora óta a munkatársával, Mituk nénivel (Nagy Mari) lakik együtt, aki minden lépését kontroll alatt tartja. Minden megváltozik, amikor a céget vezető Fellegi professzor (Lukáts Andor) kórházba kerül, és Ábel további hanganyagokat talál a professzor fiókjában. Úgy dönt, kísérletezésbe kezd, és elkezd rácsatlakozni a kazettákon hallható gyerekek látására. Így talál meg egy felnőttet is (Hartai Petra), akihez azonnal vonzódni kezd.
Ha már ez is katyvasznak tűnik, a történet kibontakozására szavaink sem lesznek. A film igyekszik a sci-fi és a romantikus zsáner közé pozicionálni magát, de ezek egyikét sem ismeri vagy érti eléggé. Az egyik pillanatban Ábel tehetsége rendkívülinek tűnik, a következőben azonban a professzor fia (Lestyán Attila) is ki akarja tanulni a gép használatát. Megtudjuk, hogy a professzor pont akkor fogadta be Ábelt, amikor cserére volt szüksége, tehát Ábel nem lehet egyedi eset. Azt hihetjük, hogy a cég okkal tartja fogságban a fiút, sokszor elmagyarázzák a gép használatának veszélyeit, majd a film kétharmadánál kiderül, hogy ha valaki betartja a biztonsági előírásokat, nem eshet bántódása, és ha bántódása esik, akkor is leginkább a látása van veszélyben, ami persze komoly dolog, de tekintve, hogy Magyarországon milliók haladnak a II-es típusú diabétesz felé, aminek az egyik leggyakoribb komplikációja a látásvesztés, mi pedig mégsem zárjuk be őket, ezt nem tudom magyarázatnak tekinteni.
Ha nem csak Ábel lehet képes használni a gépet, miért nem keresnek mellé másokat? Miért nincs több gép? A társadalom csak úgy elfogadja, hogy valaki bármikor rákapcsolódhat a gyerekük látására? Hol van ilyenkor a rendőrség, és miért nem működnek együtt? Emellett zavaróak az apró történetvezetési figyelmetlenségek is, mint például, hogy az egyik jelenetben a villamoson április van, majd Ábel a naplójába márciusi dátumot ír fel.
Az atmoszférateremtés koherens, de unalmas. Lassan kezd fárasztó lenni a magyar filmeken végigsöprő vizuális trend, hogy Budapesten mindent retrósítani kell, főleg, ha semmi célt nem szolgál. A Liza, a rókatündérben például ugyanez még remekül működött, de ebben a formában ez a megoldás semmivel sem érdekesebb, mint amikor egy John Green-regényben a női főszereplő walkmaneket meg vinyl-lemezeket gyűjt.
A történetvezetés a romantika egyik régi hagyományát veszi elő; a magányos fiú kiszemel egy lányt, akibe már azelőtt beleszeret, hogy akár egy szót is váltanának. Ezután egy olyan módszerrel férkőzik hozzá, ami a lány személyes terét – és talán a jogot is – durván sérti, azonban a megnyert hölgy egy kis fejvakarás után ezt könnyedén megbocsájtja. Ebben az esetben az egész különösen kényelmetlen, Ábel ugyanis azt látja, amit Vera lát, ez alapján pedig kinyomozza, hogy Vera merre jár futni, majd a munkahelyét is, és mindkét helyet személyesen felkeresi. „Azt is láthatod, amikor valaki szexel?” – teszi fel a kérdést egy ponton Ábel egyik munkatársa, ő pedig megbotránkozva válaszol, hogy csak gyerekek szemével tud látni. Pedig valóban komoly jogi szabályozásoknak kéne léteznie arra, hogy ki, mit és milyen indokkal láthat ennek a technológiának a meglétével, amivel mind Ábelnek, mind a munkatársainak tisztában kéne lennie. Mit szólnánk ahhoz, ha az orvosunk kinézné az adatbázisból a lakcímünket, és bekopogtatna nálunk?
Az ember pedig azt hinné, hogy ez lehetetlen, de esküdni mernék rá, hogy attól a ponttól kezdve, hogy Ábel és Vera megismerkednek egymással, az egész még ijesztőbbé és kényelmetlenebbé válik. Ekkor lesz üvöltő a film másik komoly hibája; a párbeszédek, a jelenetek beállításai rettenetesen sterilek. Ábelnek és Verának nincs miről beszélgetnie. Ábel az eltűnt gyerekek szemén keresztül biztos rengeteg borzalmas dolgot látott, amit senkivel nem tudott megbeszélni azelőtt, de ez soha szóba se kerül. Vera nevelőszülőknél töltötte a fél életét, de erről is alig volt mondanivalója. Valószínűleg az alkotóknak az eltűnt gyerekekről ugyanolyan rózsaszín elképzelései vannak, mint arról, hogy mit fog reagálni egy nő, ha lenyomozzuk és megkeressük a munkahelyén. De Ábelnek lehetne akár egy hobbija is, vagy kedvenc könyve. Kettejüket hallgatni olyan, mint elsősoros jegyet venni a világ legrosszabb Tinder-randijára. Érthetetlen, hogy a fizikális vonzalmon felül mi fűzi össze őket, de megjegyezném, hogy ez se lenne baj, ha egyáltalán látszódna rajtuk, hogy ők két olyan ember, akik nagyon-nagyon vonzódnak egymáshoz, ehelyett viszont olyan távolságokban mozognak, hogy azt egy katolikus gimnázium folyosóján is elégedett bólintásokkal kísérnék.
Az egész film, az egész történetvezetés legüvöltőbb hibája mégis a konfliktus, vagyis annak a teljes hiánya. Ábel ugyanis a történet egy pontján úgy dönt, hogy a látó képességét, amivel csak hét másodpercig tudna úgy rácsatlakozni valaki szemére, hogy ne essen bántódása, elviszi a randijaikra, és miközben becsukott szemmel Vera mellett sétál, az ő szemével nézi a világot. Értelmetlen? Igen. Veszélyes? Igen. Elengedhetetlen kelléke ez egy modern kapcsolatnak? Lehet. Itt jár egy pont a forgatókönyvírónak, mert tulajdonképpen a mi világunkban senkinek nincs ilyen képessége, úgyhogy képtelenség bebizonyítani, hogy nem az. A konfliktus pedig mindösszesen annyiból áll, hogy Ábelt szóban figyelmeztetik a munkatársai, hogy ezt talán nem kéne csinálnia.
Nehéz higgadtan értékelni a filmet, pedig a színészi gárda igyekszik, és néha a hangulatteremtés is sikerül. A teremben is megosztott reakciókat tapasztaltam. Voltak, aki minden kellemetlen mondaton nevettek, sőt, talán be is jött nekik a film, míg mások gondterhelt tekintettel masszírozták az orrnyergüket. A legátfogóbb pozitív reakciókat azok a pillanatok váltották ki a nézőtérből, amikor valamelyik bizarr mondatra sikerült véletlenül emberien reagálni, és azóta sem tudom eldönteni, hogy ezeket a pillanatokat valóban nevetésre szánták-e.
Én mindenesetre azt ajánlom, hogy aki ebben az esős időben befizetne egy igazi katasztrófamozis élményre a barátaival, rendelje meg a jegyét, mielőtt még betelnek a termek, de aki jó magyar fantasztikus-romantikus filmet akar látni, nézze meg az Átjáróházat, annak úgyis Veress Attila írta a forgatókönyvét, aki a forgatókönyvíráshoz és a fantasztikus zsánerhez is egy kicsit jobban ért.
