Ezen a héten Lakits Nola Hanna két kisprózáját olvashatjátok Kortárs rovatunkban.
Üveghangok
Törékeny az üveg. Mindegyik fajta az, hallom, ahogy a szilánkok a padlóra esnek, felsértik a parkettát, és szivárványt festenek a falra. Azt mondták, biztonságos. Meg lett ígérve. Nem marad elég hely a fejemben ahhoz, hogy haragudjak az öltönyük éles vonalaira.
A betört ablakon keresztül hallom a kinti zajokat. Hatalmas utcabálnak akarom képzelni, az emberek sikoltoznak, kiabálnak. Még zene is van, ütemes, folyamatos durranások. Az ablakpárkányra kucorodom. Egy szilánk felvágja a kezem, mozdulatlanul nézem, ahogy a vér kiserken, hagyom, hogy a bizsergető fájdalom felkússzon a karomon. A lépcső felé hallgatózom, várom, hogy anya feljöjjön és leparancsoljon, ahogy mindig teszi. A puskadörrenéseket sehogy sem tudom lépteknek képzelni.
A furgon fényes, sértetlen. A férfiak öltönye hasonlít azokéhoz, akik a biztonságos ablakokat ígérték. Anya felnéz, túl messze van, hogy le tudjam olvasni az arcáról, mit gondol, de ő lát engem, kirántja a kezét a fogva tartó szorításból. Pislogok, az autóban ülnek mindketten. Esélyük sincs menekülni. A csikorgó kerekek hangja elveszik a zajban, a sötétített ablaktól nem látom, hogy visszanéznek-e. Nem integetek nekik.
A ház csendesebb egyedül. Beágyazok anyáék üres szobájában, behajtom a szekrényeket. Most az egyszer tényleg figyelek rá, hogy halkan menjek le a lépcsőn, mert anya szerint mindig trappolok. Meglocsolom apa növényeit. Leszakítom a paradicsomokat, de keserű, nem ízlik. Kint még mindig tart az utcabál, egyre többen vannak, akik terepmintás zöldbe öltöztek. Nem tetszik a jelmezük.
Fáradhatatlanok a táncban, meg fogják nyerni a versenyt. Talán élvezik, ahogy a vér ráfröccsen a gyerekrajzokra a betonon. A ház előtt kékre és zöldre meg sárgára van festve a repedezett beton. Ordítani szeretnék, amiért tönkreteszik a munkánkat. Nem mozdulok az ablakból, a sisakjuk tetejére bámulok. Arra gondolok, hogy mi történne, ha véletlenül felnéznének, a légzésem hangját még a lenti kiáltások sem tudják elnyomni.
A hátamat vágja az ablak kerete, egy újabb szilánk felszakítja a nadrágomat, karcolja a combom, átmegyek anyáék szobájába. Nincs olyan megnyugtató meleg a takaró alatt, mint amikor régen apához bújtam, ha túl nehéz volt a sötétség. Most egyedül tartom a súlyát, olyan, mintha a matrac mélyebbre süllyedne alattam a szokásosnál. Az egész testemmel a takaró alá húzódom, összeszorítom a szemem. Felhúzom a lábam, mozdulatlan maradok, mintha úgy nem vennének észre, mozdulatlanul fekszem, amíg a csendet már csak üveghangok törik meg.
Szép az idő tavasszal
Tavasz volt. Lágy, könnyed szellő lebegtette a lombokat, pont olyan idő, mint amikor kirándulni mentek a családdal, vagy kedved van kutyát sétáltatni. Szép idő volt, csendes, nyugodt. Még pillangók is rejtőztek a bokrokban.
Sétált, mint ahogy te is tennéd egy ilyen szép, tavaszi délelőttön, még a hőmérséklet is kellemesnek érződött. Tökéletes, filmbe illő jelenet. Ő is egyedül volt, egyes egyedül, mint ahogy te, ebben a végtelenül szép időben. Sétált, a fű suhogott a lábai között, de csak olyan lágyan, csendesen. Ha nem figyelsz, nem is hallod meg.
Volt egy folyó is. Az ilyen tájakhoz mindig kell egy folyó, vagy tó. Az már a rendezőre van bízva. Itt most folyó volt, csendesen csordogáló. Éppen, hogy felolvadt a téli hidegek után, de a vize tiszta volt, áttetsző, még halak is úszkáltak benne, hogy minden passzoljon a tavaszi tájhoz.
A folyó mellett sétált. Nem meglepő, te is arra mentél volna, hívogatna a tiszta vize, a halk csobbanásai. Nem lehet hibáztatni érte. Szép idő volt, az ég kéken ragyogott. Az apró, kecses formájú bárányfelhők visszatükröződtek a vízen. Te is odamentél volna.
A folyó mellé guggolt. Nézte a halakat, csodálta fürge mozgásukat. Ritkán lehetett ennyire közel a természethez, a hosszú, téli bezártság utáni csendes egyedüllétében csak még jobban elámult a folyó rejtelmeitől.
Talán ez lehet a másik ok, amiért ennyire szeretik a folyókat a rendezők. Rejtelmes, egy kicsit félelmetes is. De most szép volt az idő, az ég tiszta, ő pedig nem gondolt ezekre, fürdött az év első napsugaraiban. Te sem gondoltál volna a veszélyekre. És mégis, ahogy te itt sétálsz, boldog vagy, sértetlen, a folyó halaiban gyönyörködsz. Nem lehet hibáztatni, persze, hogy nem. Csak sétálsz, te is egyedül vagy, te is ugyanúgy csodálod a folyó halait, mint ő tette. De te tovább mész, nem veszed észre, hogy ő a halaknál maradt, nem veszed észre mélyre merült testét, de miért is tennéd, hiszen tavasz van, és szép az idő.
Lakits Nola Hanna: 2005-ben született Budapesten, jelenleg is itt jár gimnáziumba. Prózát ír.
Kiemelt kép: avant.arte, Jess Alleen
