Egy ezredik klisés fekete komédia, ráadásul zombikkal. De hát a Netflix kínálgatja folyamatosan, és a színészek (Drew Barrymore, Timothy Olyphant) sem rosszak. Tegyünk egy próbát. Most csak valami agykikapcsolós limonádé-sorozatot keresek. Jó sem kell, hogy legyen, bár három évadot valahogy csak megélt. Bevallom, bennem pontosan ez a gondolatmenet ment végbe, amikor először elindítottam a Santa Clarita Dietet, és gyanítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Szerző: Solymos Kristóf
A komédiasorozatok veteránja, Victor Fresco (A nevem Earl, Dilinyósok) fémjelezte Santa Clarita Diet egy végtelenül groteszk alaphelyzetből indul. Egy minden értelemben átlagos kaliforniai ingatlanos pár és lányuk kertvárosi hétköznapjaiba nyerhetünk bepillantást. Ám hirtelen – minden magyarázat nélkül – az anyuka, Sheila (Drew Barrymore) zombivá változik. Na, nem a hörgő, rothadó, lassan ballagó fajtává, igazából minden tekintetben ugyanolyan marad, csak nem tud többé emberhúson kívül mást enni.
Elsőre ambiciózus vállalkozásnak tűnhet, hogy ezen a ponton ne bagatellizálja el magát azonnal a sorozat. De az az igazság, hogy a műfaji korlátokon sikeresen túllépő első részen – a groteszk események és a főszereplők közötti kifogástalan kémia miatt – hamar túl is jutunk. Ha pedig ez megvolt, máris felpörögnek az események. Az apukának, Joelnek (Timothy Olyphant) is valahogy helyre kell tennie magában, hogy felesége zombivá változott, ez pedig rengeteg humoros pillanatot eredményez, és számtalan valóban érdekes erkölcsi dilemmát vet fel. Mivel mindketten alapvetően erkölcsös, hétköznapi emberek, így megegyeznek abban, hogy a préda kizárólag rossz ember lehet. Joel pedig egy jó férj, így természetesen félti újabban igen veszélyes hobbit űző feleségét, elhatározza tehát, hogy vele tart, és egyfajta igazságosztó sorozatgyilkos párként igyekeznek valahogy életben tartani Sheilát.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy mindkét szomszédjuk rendőr, akik ráadásul egymással is rivalizálnak, és amint tömegével sorjáznak a csendes kisvárosban a gyilkossági esetek, mindketten rávetik magukat az ügyre. Arról pedig még szót sem ejtettünk, hogy a lányuk, Abby (Liv Hewson) már majdhogynem felnőtt, talpraesett, vagány lány, akinek nagyon hamar leesik, mi is zajlik a garázsban egyik napról a másikra megszaporodó fagyasztókban. Mivel szereti a szüleit, így ő is igyekszik segíteni őket, amiben csak lehet, de persze féltik, így sokszor csak a saját útján, a saját belátása szerint tud részt venni az akciókban. Társa a szomszéd rendőr fia, Eric (Skyler Gisondo), aki ugyan sokkal ügyetlenebb, de legalább annyival tájékozottabb is a paranormális események világában. Az ő segítségével pedig a „zombivírus” eredetét is elkezdik kutatni, ami mélyebbre (és abszurdabb irányba) vezet, mint gondolták.
A sorozat elsőre nagyon blődnek tűnhet, és bár ez így is van, ezt az abszurditást az alkotók képesek az ízlésesség határán belül tartani. Ez az a fajta rossz, amit rossznak szántak, mindenki tudja, hogy rossz, de épp ezért nincs izzadtságszaga, az összes alkotó lazán vesz benne részt. A béklyókat ledobva pedig az írók tapintható élvezettel borítanak fel minden szabályt, amit a józan ész diktálna.
Ez a fajta merészség pedig a színészekből is sugárzik; ez utóbbi viszi el az egész sorozatot a hátán. Drew Barrymore és Timothy Olyphant olyan hihetetlenül lazán és érezhetően jó kedvvel játszik, hogy azt csak szimpátiával lehet szemlélni.
A Santa Clarita Diet egy egyedülálló, humoros és helyenként meglepően mély és okos sorozat. Az elrugaszkodott kontextus sem tartotta vissza attól a készítőket, hogy valós és fontos kérdéseket modellezzenek az abszurd karaktereken keresztül. A sorozat vizsgálja például a halhatatlanság kérdését, a létfenntartásból fakadó gyilkosság dilemmáját, a vallásosság létjogosultságát, a faji előítéleteket, a párkapcsolatok időtállását, és a gyermeknevelés több aspektusát is. Sőt, arra sem sajnálják az időt, hogy kifejtsenek néhány apró, de érdekes ellentmondást is az univerzumon belül, pedig ezekről a filmkészítők igen gyakran megfeledkeznek.
Hiába kaszálták el a sorozatot 2019-ben a harmadik évad után (amit egyébként a készítők élesen bíráltak), szerencsére sikerült lekerekíteni a történetet – és az igazat megvallva, bármennyire is élveztem a sorozatot, nincs hiányérzetem. Minden szálat elvarrtak, beleértve az összes oldalági történetet is, amelyek a komikum jelentős részéért feleltek.
Ami miatt ez a sorozat valamelyest veszít az értékéből, az elsősorban a korlátlan – erre nincs jobb szó: undor. A széria készítői egyértelműen polgárpukkasztónak szánták produkciójukat, így a speciális effektek több ponton képesek olyan fokig kombinálni az összes emberi fóbiát, undorkeltő elemet, hogy az már az élvezeti érték rovására megy. A szatirikus szándék érthető, a kivitelezés profi, a végeredmény viszont könnyen elveszíthet olyan nézőket, akik az említett aspektusok nélkül akár szerethették is volna a sorozatot.
