Lássuk, hogy sikerült a Legendás Állatok-franchise legújabb darabja.
Elhalasztott premier, leváltott főgonosz, homoszexuális történetszál, egy többmilliós rajongótábor elvárásai – nem volt könnyű dolga a Harry Potter-franchise legújabb filmjének. A Legendás állatok-sorozat előző két darabja enyhén fogalmazva vegyes fogadtatásban részesült. Habár a Dumbledore titkai valószínűleg hasonlóan megosztó véleményeket fog szülni, mégis azt mondhatjuk: megérte várni, ugyanis a folytatás kijavított néhány hibát.
Továbbra is az 1920-as évek varázslóvilágában járunk, amikor a két és fél órás mozi kezdetét veszi. A viszonylag hosszú expozíciónak felróhatjuk, hogy késlelteti a cselekmény beindulását, ily módon kissé vontatottá téve az első jeleneteket; ám figyelemre és tiszteletre egyaránt méltó húzás a legkényesebb történetszál azonnali tisztázása. Az Albus Dumbledore-t (Jude Law) Gellert Grindelwaldhoz (Mads Mikkelsen) fűző gyengéd érzelmek húrjain ezidáig csak félve és halkan mertek játszani az alkotók, de most végre megadták a rajongóknak, amire régóta vártak.
A film merészen és őszintén, ugyanakkor elegánsan finom modorban viszi végig a két férfi tragikus szerelmét. Közös képernyőidejük csekélysége nem akadályozza meg a színészeket abban, hogy érzékletesen jelenítsék meg a karakterek összetett viszonyát.
Apropó, színészi játék: Law és Mikkelsen alakítása külön-külön is kiemelkedő. Előbbi hozza a korábbi részekben megalapozott színvonalat, sőt Dumbledore jellemének egyre mélyebb rétegeit bontja ki, miközben apró részleteiben felvillantja, hogyan jut el a saját bűntudatától szenvedő, vívódó varázsló a Harry Potter-sorozat bölcs iskolaigazgatójáig. (Noha azt továbbra sem tudjuk megérteni, milyen fordulat hatására dönt úgy később, hogy felettébb előnyös nadrágkosztümjeit rikító talárokra cseréli.)
Mads Mikkelsen filmes partnerével ellentétben nagy hátránnyal indult. A megszokott szereplők lecserélését önmagában sem viseli jól a közönség, hát még akkor, ha olyan hihetetlen népszerűségnek örvendő szériáról van szó, mint a Harry Potter és az ahhoz kapcsolódó mozgóképek. A dán színész azonban ismét bizonyította tehetségét és szakértelmét, hiszen bátran állíthatjuk: lekörözte elődjét, az egyébként rendkívüli Johnny Deppet. Mikkelsen Grindelwaldja sokkalta árnyaltabb; számítóbb, manipulatívabb és kegyetlenebb.
A visszafogott játék mögött lehengerlő erők lappanganak, amik az elfojtástól csak hatásosabban működnek. Hanyag eleganciát sugárzó figurájával eltávolodik a fekete-fehér főgonoszoktól, és inkább a hatalmi játszmákat folytató diktátorokhoz közelít – ezen érzetet frappánsan fokozza a politikai vonatkozású cselekményszál megidézése, ami a J. K. Rowling–Steve Kloves szerzőpáros érdeme.
Ideje megemlíteni a harmadik főszereplőt, a sorozat címét adó kötet szerzőjét, Göthe Salmandert. Eddie Redmayne továbbra is hitelesen formálja meg a félszeg, ugyanakkor jószívű és bátor magizoológust, aki egyre aktívabb és önállóbb hőse a szériának. Jacob Kowalski (Dan Fogler) sem okoz csalódást, hiszen a belőle áradó jellemkomikum nem túlzó – a humoros helyzetek pont megfelelő mértékben elegyednek a film többi esztétikai minőségével: a tragikummal, a pátosszal és az iróniával.
Az előző részekkel ellentétben Credence (Ezra Miller) jelleme sajnálatosan háttérbe szorul, karakterfejlődése mintha megrekedt volna a Grindelwald bűntetteiben elért szinten. Hasonló a helyzet a Goldstein-nővérekkel, Queenie-vel (Alison Sudol) és Tinával (Katherine Waterston); utóbbi csak néhány perc erejéig bukkan fel a zárlatban. A markáns női alakokat ezúttal a frissen és elevenen megformált Lally Hicks professzor (Jessica Williams) és Göthe asszisztense, Bunty (Victoria Yeates) képviselik.
A kissé elnyújtott bevezetést leszámítva cseppet sem unalmas az igen hosszú játékidejű film – annak ellenére, hogy a tulajdonképpeni cselekmény egyszerűsége néhol a banalitás határát súrolja. A történet nem jár be nagy ívet, a szereplők célja Grindelwald összezavarása. A nem túl összetett alapszituációt szerencsére feldúsítják a látványos jelenetek és az elmaradhatatlan legendás lények: a furkász, a bólintér, vagy az eddig ismeretlen, a sorozat legújabb részében kiemelkedően fontos csi-lin, aki felismeri a tiszta szívű mágusokat.
Néhány hibája – egy-egy elhanyagolt karakter, hevenyészve felvázolt cselekményszál vagy magyarázat hiányában a levegőben lógó mozzanat – ellenére a Legendás állatok-univerzum izgalmas és élvezetes darabbal bővült. A sorozat a kezdeti hátrányokból, főleg a Grindelwald-fiaskóból előnyt kovácsolt, miközben megőrizte az előzmények pozitívumait: a magával ragadó zenei világot, a húszas évek sajátos hangulatát és a már megkedvelt szereplőket, olyan régi-új figurákat is felvonultat, mint a fiatal Minerva McGalagony (Fiona Glascott) vagy Aberforth Dumbledore (Richard Coyle), akik játékos összekacsintás módjára teremtenek folytonosságot a nyolc Harry Potter-filmmel.
A harmadik rész lendületes, szórakoztató és kellő mértékben titokzatos. Mindenesetre reméljük, a következő két epizód maradéktalanul felfedi Dumbledore titkait – a család bármelyik tagjáról is legyen szó.
