– Nem haragudhatok rád azért, mert a szüleid téged máshogy vertek.
– A szüleim nem vertek, a szüleim egymást verték.
A fenti, rövid párbeszédrészlet Kizlinger Lilla és Bíró Zsombor Aurél darabjából, a Mit csináljak, hogy jobban érezd magad című produkcióból származik. Színház és film különös házasságáról, vagy hogy a színlapot idézzem, titkos love storyjáról van szó, no persze nem mintha tiltva lenne a művészeti ágak közötti határ elmosódása, ahogy a valóság és a fikció sem feltétlenül válik el élesen egymástól.
A TÁP Színház apró termében Csoma Gabriella díszlete szinte összeér a nézőtérrel, mintha mi is a nappaliban hallgatnánk a veszekedést, mintha ránk is mérgesen vágná rá az ajtót a kocsmába igyekvő (vagy épp onnan jövő), Hajdu Szabolcs által megformált Attila, sőt Rába Roland karaktere egy alkalommal még huncut félmosollyal ki is kacsint a közönségre.
A határok elmosása az egész darabot áthatja, fikció és valóság, színház és film, néző és színész, generáció és generáció találkozik. Utóbbi lesz a kulcsmomentum, a Mit csináljak, hogy jobban érezd magad ugyanis elsősorban a generációkon átívelő mintákról szól. A szorongásról, a bizonytalanságról, a szeretet hiányáról, annak talán soha el nem múló hatásáról. Arról, hogy az egyén hogyan képes (ha egyáltalán képes) kitörni ezen keretek közül.
Tipikus színpadkép fogad minket. Régi bútordarabok, használt ruha, Kőbányai a rozoga asztalon. Ebbe a miliőbe érkezik meg a két főszereplő. Bíró Zsombor Aurél – a színészek improvizációja nyomán írt – szövege apró jelzésekkel tökéletesen helyezi kontextusba a jelenetet. A remekül eltalált, nem modorosan prosztó, hanem autentikusan zabolázatlan regiszter hamar egyértelművé teszi a nézőnek, hogy milyen világba került: olyanba, ahol az agresszió, a párkapcsolati erőszak mindennapos, és a menekülés csak egy irányba lehetséges. A még rosszabb irányába.
Kizlinger Lilla törékeny, mégis makacs főhősnője, Sára mást sem csinál ugyanis, csak menekül. A szülei elől, párja elől, de mindig csak egyre rosszabb helyzetbe kerül. Aláveti magát majdnem mindenki akaratának, a végső döntést sem képes meghozni a szabadulása érdekében, pedig lenne rá lehetősége.
A darab amellett, hogy nem próbál erőltetetten társadalmi húrokat pengetni, képes az alapvetően személyes történetekbe beágyazni az ilyesfajta mondanivalót. Sára és Attila viszonya tökéletesen mutatja be a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját, a „de hozott virágot”, a „de most megígérte, hogy más lesz” típusú magyarázatokat, amelyekkel a bántalmazott fél próbálja életben tartani a reményt, és amely miatt akár évekig is benne lehet maradni egy ilyen kapcsolatban.
Ebbe a képletbe érkezik meg harmadik félként Rába Roland ízlésesen eltúlzott paródiája. Rába olyan karaktert hoz élvezetes pimaszsággal, akit mindannyian ismerünk: „Békás” királyát, a vállalkozót, aki tudna szólni, el tudná intézni, rá tudna lépni a torkodra, de valahogy csak nem teszi meg sohasem. Nyilvánvaló, hogy ő sem valós menekülési út, valószínűleg még a lány számára is egyértelmű ez, ám legalább valami más. És egy olyan életnek az ígérete, ami végre talán (ha csak pár utcával is) kimozdíthatná Sárát a világot jelentő panelrengetegből.
Az előadás nagyjából felénél aztán bekövetkezik a váltás, a semmit sem változó díszlet egy pillanat alatt válik sterilebbé. Kukkolók helyett immáron klasszikusabb értelemben vett nézők vagyunk, ennek azonban szintén megvan a funkciója. Az első „felvonás” (a darabot szünet nélkül játsszák, csak az egyszerűség kedvéért nevezem így) során ugyanis a néző megannyi információt kap, így a filmet már többlettudás birtokában nézi; pontosan erre a nézői pozícióra reflektál a művészeti ágak közti különbség, hiszen a színház mégiscsak az itt és mostról szól, míg a film ehhez viszonyítva egy zártabb, a néző előtt már készen megjelenő produkció.
A Mit csináljak, hogy jobban érezd magad legnagyobb erénye, hogy gondolkodásra hívja a befogadót. Klisés lenne talán azt írni, hogy az alkotók tartózkodnak az ítélkezéstől, de tényleg arról van szó, hogy a darab bemutat, ábrázol, ugyanakkor azt nagyon pontosan teszi. A néző folyamatosan gondolkodik, igyekszik az apró darabokból összerakni az esetünkben töredezett egészet. És itt a töredezetten van a hangsúly, mert nincs meg a nagy egész, nincsenek kész válaszok, csak a nagyon jó kérdések vannak és az előző generációk, amik sokszor a legváratlanabb helyzetben, a legrosszabbkor, a vártnál is erősebben bukkannak fel.
Ha a darab második fele alapján kellene megneveznem a modern kapcsolatok kulcsfogalmát, akkor jó eséllyel a bizonytalanságot mondanám. Mintha egy olyan korban élnénk, ahol minden megkérdőjeleződik. Először a saját identitásunk, majd ennek nyomán az összes kapcsolatunk is. Hiszen ha én nem vagyok tisztában a saját erősségeimmel, gyengéimmel, határaimmal, akkor hogy várhatnám el, hogy ehhez valaki teljes magabiztossággal kapcsolódjon.
Valóság és fikció elemei ezen a ponton már véglegesen összemosódnak, Kizlinger Lilla Kizlinger Lillaként szerepel, de Bagossy Bálintra is Bálintként hivatkoznak. Az alanyiság az intellektuális olvasat mellett az azonosulás lehetőségét is megteremti. Ez is kettős játék persze, amellett, hogy a néző halad a történettel, folyamatosan megkérdőjelezi a saját pozícióját is. Ez a szüntelen disszonancia pedig pont azt a talajvesztettséget teremti meg, amit az alkotók alapélményként karaktereiknek szánnak.
Ahogy említettük, Bíró Zsombor Aurél a színészek improvizációja alapján írta a darabot, és a legveszélyesebb csapdát kikerülte. Nem vált széttartóvá a korpusz, de egy nagyon mai, maníroktól mentes anyag született, melyet a hasonló nyelvhasználat képes hitelesen közvetíteni. Megfér egymás mellet a szellemi benedvesedés kérdése a legmélyebb családi tragédiák tárgyalásával. Mert végső sorban minden egy irányba halad: a megkérdőjelezés, az otthontalanság, a bizonytalanság irányába.
Két generációt, két korszakot látunk, és mintha a nyers erőt felváltotta volna valami más. Sőt, mintha valamilyen sajátosan távolságtartó viszonyulás is kialakult volna az erőszakhoz. A felszín tehát lehet, hogy változik, a filmben Lilla már egészen más kultúrkörben mozog, de a dinamika mintha mégis ugyanaz volna, a hiány a hiányra felel.
Érzékletes a nemi szerepek megváltozása is, hiszen míg a múltban egyértelműen a férfi a domináns, addig a jelenben Bálint marad otthon, míg Lilla „azzal a menő operatőr csávóval” forgat. Ez a változás talán nemcsak a kor, hanem a társadalmi környezet kérdése is, hiszen jelöletlenül ugyan, de történik itt is egy ugrás, ugyanis a jellegzetesen munkás miliőből értelmiségi környezetben találjuk magunkat, és bár a kérdésfelvetések mások, a viszonyulások sokszor nem térnek el egymástól különösebben.
A Mit csináljak, hogy jobban érezd magad eléri, ami célja lehet egy darabnak. Sokáig a befogadóval marad, bizonyos jelenetei pedig fájó felismeréseket tartogatnak. Mert néha tényleg csak az a kérdés, hogy ki szeretethiányos a négyzeten.
Kiemelt kép: tapszinhaz.jegyx1.hu
