Pablo Larraín hozzáértő rendezése remek elegyet alkot Kristen Stewart váratlan erejű és hitelességű játékával, amelynek köszönhetően a Spencer méltó lesz Diana emlékéhez.
Szerző: Szabó Réka
Diana-mítosz
A királyi család életéről számtalan filmalkotás készült már, mégis van egy személy a királynőn kívül, akit megkülönböztetett figyelem övez. Diana hercegné még a tragikusan korai halálát követően, több mint húsz év elteltével is inspirálja az alkotókat: a dokumentumfilmeken túl számos játékfilm készült, amely több-kevesebb sikerrel megjeleníti a walesi hercegnét.
A Golden Globe-díjas A korona (The Crown) az elmúlt évek egyik legsikeresebb sorozata, amely II. Erzsébet uralkodását viszi színre. Negyedik évadában megjelent a fiatal Diana Spencer (Emma Corrin lenyűgöző alakításában), a 2022-re várható ötödik évadban pedig Elizabeth Debicki veszi át a szerepet.
Azonban nem igazán született eddig olyan nagyjátékfilm, amely megközelítette volna A korona színvonalát a királyi család ábrázolásának tekintetében. A 2013-as Diana című mozifilmben Naomi Watts játszotta a címszereplőt, ám nem sok pozitív kritikát kapott. A Netflix pedig idén mutatta be a Diana musicalt, amelyet szintén fenntartásokkal kezelnek a kritikusok. Pablo Larraín alkotása viszont kitűnni látszik a Diana-filmek sorából.
Szakértő férfi a híres nők mögött
A chilei származású rendező a Jackie című 2016-os filmmel bizonyította, milyen remek érzéke van az életrajzi drámákhoz. A Natalie Portman által testet öltött Jackie Kennedyt a dallasi merényletet követően látjuk: a hirtelen tragédia sokkolóan hat rá, megreked az élet és halál mezsgyéjén. Ám amíg a Jackie a gyászt tematizálja, addig a Spencer egy komplexebb élethelyzetet boncolgat.
1991. decemberében a királyi család a karácsonyt a Sandringham House-ban tölti, a háromnapos ünnep viszont a walesi hercegné számára egy tortúra. Házassága romokban hever, a királyi család szokásait nemhogy nem tudja elsajátítani, de egyenesen elutasítja azokat, az egyre fokozódó sajtóőrülettel pedig nem képes megbirkózni. Frusztrációja összefüggésben áll testképzavarával, a megfelelési kényszer és identitásának megtartása pedig olyannyira szétfeszíti őt, hogy elkezdi elveszíteni az irányítást a józan ítélőképessége és a teste felett egyaránt.
Larraín érzékenyen – és tisztelettel – nyúl a témához, óvatosan fejti le a Dianára rakódott elvárásrétegeket, felfedve / sejtetve igazi énjének egykor önfeledtségét, amely mostanra kiábrándultságba fordult. Annak ellenére, hogy számos külső (családtagokkal folytatott) és belső (önmagával folytatott) konfliktust megjelenít a film, s a határokat súrolva „lemezteleníti” előttünk a hercegnét, mégis megmarad a Dianát körüllengő misztikusság.
A film látványvilága lenyűgöző: a szimmetrikus filmképek, a kocsizások, a kamera felé közelítő szereplők lelkiállapotának pusztán a filmi apparátussal való közvetítése nagyszerű kivitelezésre vall. A látványterv mellett a forgatókönyv is páratlan: a Steven Knight (a Birmingham bandája alkotója) által írt szkript erőssége a sokszor kimondatlan szavakban, és a ritkán kimondott – éppen ezért jelentősnek számító – kétértelmű jelzésekben rejlik. A forgatókönyvhöz a rendező szakértelemmel nyúl, és remekül teremti meg a kevés párbeszédet tartalmazó, mégis pattanásig feszült szituációkat – gondolok például a szentestén tartott vacsorára, vagy a film utolsó harmadában a montázsszekvenciára, amely az életvidám, örökké mozgó, a kastély falai között táncoló hercegnőt ábrázolja. Az a szabad, önfeledt Diana már nem létezik, egy kiábrándult nőt figyelünk másfél órán át, aki csak árnya egykori önmagának. Már nincs többé remény, elmúlt a tánc.
Larraínnak lassan védjegyévé válik, hogyan különíti el főszereplőit a többi karaktertől, ezzel egyúttal reprezentálva a karakterek közötti konfliktusokat. Nem véletlenül „csak” Jackie a 2016-os film címe: ezzel a gesztussal különválasztja az egykori first ladyt Kennedy elnök személyéről, hogy ne egy másik személy által meghatározott, saját nevét elvesztő entitás legyen. Ilyesfajta kijelentés a Spencer is. Egyrészt a film narratívája is reflektál arra a talajvesztett állapotra, amelyet a walesi hercegné él meg, s melynek okán minduntalan megpróbálja érvényre juttatni (magában) a Spencerek történetét – elvégre a legnagyobb félelme, hogy elveszíti a személyiségét a királyi család által rákényszerített szerepet játszva (ezért a sok kihágás, szabályszegés – igyekszik megőrizni saját identitását). Másrészt Larraín ily módon választja le saját alkotását a többi „Diana-filmről”.
Stewart mint Spencer
Mivel a film – már a címből is adódóan – Dianára összpontosul, kulcsfontosságú volt a walesi hercegnét alakító színésznő kiválasztása. Kristen Stewart elsőre talán nem a legmegfelelőbb választás: a Twilight-sagát követően a színésznőre ragadt Bella Swan szerepe, s éppen ez az akaratlan képzettársítás okozhat bennünk (és bennem) fenntartásokat. Ám a film kezdetén, mikor Dianaként belép egy útszéli étterembe, s a hercegné jellegzetes fejtartásával körbepillantott, körülbelül úgy esik le az álla a vendégeknek, ahogy nekünk, mozinézőknek. Stewart precízen, minden apró nüanszra kiterjedő figyelemmel ölti magára a hercegnő személyiségjegyeit és manírjait. Pontosan felépített karaktert alkot, amely olyannyira erőssé válik (éppen a sérülékenysége és belső vívódása révén), hogy képes elbírni az egész film súlyát.
A királyi család csupán korlátozott képernyőidőt kap, leginkább a még gyerek William és Harry azok, akik édesanyjuk szeretete révén melegséget kölcsönöznek a sok helyen nyomasztó hangulatú filmnek. A gyerekeken kívül Charles szerepel legtöbbször a vásznon; Jack Farthing távolságtartó magatartása tökéletesen visszaadja Diana róla alkotott elképzelését, a hűtlen, dermedt szívű trónörököst. Ám a film előrehaladtával Charles karaktere is árnyaltabb lesz, és Farthing remek játékának köszönhetően egy kis idő erejéig megpillantjuk a lelkét: nem ő választotta ezt az életet, de eleget kell tennie neki, az ország érdekében. A biliárdasztalnál folytatott „játszma” a film egyik legerősebb jelenete, amelyben Farthing ugyanannyira bravúrosan játszik, akárcsak Stewart.
A királynő egyetlen rövid párbeszéd erejéig hallható a filmben, jelenléte pusztán jelzésértékű – az alkotók ezzel biztosították, hogy még véletlenül se terelődjön el Dianáról a hangsúly. Inkább a személyzet tagjaiból emeltek ki fontosabb mellékszereplőket: Sally Hawkins a tőle megszokott finomsággal alakítja az öltöztető Maggie-t; Sean Harris mint séf, Diana bizalmasának bizonyul; Timothy Spall pedig remekül egyensúlyozik Gregory őrnagy szerepében, akiről (csakúgy, mint a királyi család többi tagjáról) nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy passzív szemlélője Diana önpusztító viselkedésének, vagy inkább megpróbál segíteni neki egy csendes, szavakat csak kétértelműségükben használó módon.
A Spencer egy remek szerzői film, mely minden részletre kiterjedően, a történelmi hitelességnek eleget téve alkotja meg Diana életének küzdelmekkel teli szakaszát. Kevés rendező lett volna képes úgy ábrázolni a magából kivetkőző, lelkileg és testileg meggyötört hercegnét, hogy megtartja az emlékéhez fűződő tiszteletteljes légkört, és a testképzavarra fókuszálva nem lesz túlságosan általános a történet mondanivalója. Pablo Larraín alkotását meleg szívvel fogadhatják a királyi családról szóló történetek rajongói, a lassabb dinamikájú, inkább a lélekre koncentráló szerzői filmeket kedvelők, illetve a melodráma szerelmesei is.
Kiemelt kép: TMDb.com
