Bizonyos színházi előadásokra az ember erős prekoncepciókkal érkezik; és igaz ez az Örkény István Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosójára is, melyet Závada Péter bravúros átiratából Bodó Viktor rendezett, Gábor Sára és Turai Tamás pedig dramaturgként működtek közre. A már-már kultikus szintre emelkedő darab leírásából és félmondatokból kihallott híresztelésekből a mezei néző valamiféle divatos underground tabudöntögetésre számít, ám az alkotók az ismert klasszikus (Rómeó és Júlia) szemtelenül éles nyelvű átdolgozása során túlszárnyalták a kurrens művészeti élet megszokott színházcsinálási mechanizmusait.
Az „odamondogatós”, rap-szeánszokat idéző hangulat könyörtelenül löki be a nézőt a kokainnal centivastagon felszórt alvilági tobzódásba. Az előadás megtekintése (inkább óhatatlanul immerzív átélése) közben eszünkbe jutnak az „izzadótenyerű” magyarórák Shakespeare-elemzései (feltétlenül „x” nélkül), esetleg a kollektív tudatalattiban élő konvencionális magyartanár-archetípus elborzadó arca az ipari mennyiségben megjelenő férfi nemi szervek láttán. Adekvát a kérdés, hogy lehet-e máshogy nyúlni a Rómeó és Júlia, a Globe Színház fénykorában ugyancsak tizennyolcas karikát megkövetelő világához, mint ezen a meglehetősen kendőzetlen módon? A biztos választ nem tudjuk, mindenesetre érdemes így eljárni, hiszen a falat levizelő Shakespeare bizonyára vörösre tapsolná a tenyerét.
Helyszínünk a Kertész utcai autómosó, melyet Schnábel Zita formabontó díszlete tesz igazán eredetivé. A szürreálisan kitágított színpad fittyet hány a gravitáció és az idő gránitszilárdságúnak hitt törvényeire, például, miközben a mozgatható és szétszerelhető autó száguldozik, kokainos zacskók repkednek fájdalmas lassúsággal.
A mosó dolgozói autentikusan lecsúszott, Adidas-melegítőben verető verőemberek, akik létrehozzák helyi klánjaikat. A kapulekek és montágok, a két dicső család sarjai, ebben az olaj- és vérfoltos környezetben süppednek bele a kiúttalan rezignációba, majd a kocsi hátsó ülésébe, hogy megkezdjék pszichedelikus kalandjukat Budapest (vagy gyakorlatilag bármely nagyváros) bűnnel kikövezett utcáin. Viselkedésükben nyoma sincs semmiféle west side story-s romantizált szentimentalizmusnak, hanem nyers kórképei egy lecsúszott társadalmi réteg tipikus karaktereinek.
A pösze, durva sminktől nem ódzkodó Kapulekné (Hámori Gabriella) szórakoztató bugyutaságával és éretlen önzésével rögtön magára vonja a figyelmet. Tökéletes ellentétben áll a nála jóval kifinomultabban és kritikusabban gondolkodó Júliával (Kókai Tünde), aki kezdetben kissé teszetosza, ám az előadás előrehaladtával egyre inkább megtalálja karakán hangját. Természetesen Kapulek (Csuja Imre) is uralja a színpadot, főleg buliindító monológjával, melynek során a vurstlihangulat a sejtjeinkbe szivárog.
Persze a másik két Montág-szülő karakterének megformálása sem marad el az ellenséges családfőktől. Montágné (Takács Nóra Diána) és a csinovnyik-kisugárzású Montág (Felhőfi-Kiss László) személyes melodrámája szép mellékívet fut be, mely patetikus éneklésben éri el csúcspontját. Először a kábítószerek, majd a szerelem mámorában fürdőző fiuk, Rómeó (az előadás lecsapja azt a rendkívül magas labdát, hogy mai kontextusban a Rómeó név nem igazán rendelkezik világfias méltósággal) Patkós Márton előadásában nagyszerűen interpretálja a modern kori tékozló fiú megtérését.
A szedett-vedett banda öldöklését a meditációs hanganyagokat megszégyenítő nihillel diskuráló Herczeg (Gálffi László) szakítja meg, aki entellektüel kisugárzásával mindenféle pironkodás nélkül áll a hierarchia legfelső fokán. Jelenléte elengedhetetlen, hiszen egyfajta morális ellenpólusa a bűn tenyészetében tengődő karaktereknek, ám ő, mint a helyi Don Corleone, ugyanúgy részese a teljes értékvesztés mocskának, de a kisstílűség hiánya felhelyezi őt a parnasszusra. Megjelenésekor válik csak igazán húsba vágóvá, hogy a Shaxpeare-mosó világában mennyire felfeslett a rend, mintapolgárokat keresve sem találhatnánk a szereplők között, és a regresszió csak fokozódik a történet bonyolódásával.
Fontos még kiemelni a Csákányi Eszter által megformált Dajkát, aki javasasszonyokra jellemző teóriáival, illetve gyakran provokatív és ellenállhatatlanul vicces történeteivel a szórakoztatás piedesztáljára emelkedik, miközben fizikailag is igen közel kerül a nézők intim szférájához. Hasonlóan erős karakter Lőrinc (Mácsai Pál), aki a Breaking Bad-ből ismert kémikus-drogbáró szerepkörében tetszeleg, éterien eltorzított hangja felborzolja az idegeket. Színre lépésének első pillanatától kezdve érezhető személyiségének hamiskás és megbízhatatlan mellékzöngéje. Ennek megkoronázása, amikor Sting-hasonmásként bevezeti a nézőket a garázsrock rejtelmeibe.
Rajtuk kívül Polgár Csaba eszeveszett, túlpörgős Mercutioja és Nagy Zsolt brutalitással kéjelgő Tybaltja gondoskodik az alvilági miliő megteremtéséről. Összességében kimondható, hogy mindegyik alakítás tökéletes harmóniában áll egymással, már ha egyáltalán beszélhetünk hagyományos értelemben vett harmóniáról egy ilyen „ölős-baszós” előadás esetében.
Az első felvonás velejét egy meglehetősen megszaladt bulijelenet alkotja. Egyfajta színházi szeánszot élhetünk át, amikor a színészek rave-party-kat idéző epileptikus vonaglását nézzük. A színpadon tomboló emberek egyetlen pulzáló, homogén masszává olvadnak össze, amiben az állatias ösztönök (t.i.: szexualitás, erőszak) dominálnak, a személyiségek nüansznyi részletei és a humánum intézménye véglegesen megszűnik. Nézőként érezzük ugyan a dekadenciából áradó kilátástalanságot, ám inkább átadjuk magunkat a sodró lendületű házibulinak. Természetesen a szereplők sem vesznek tudomást a züllés belső tektonikákat mozgató hatásairól, hanem mainstream, unásig hallgatott tinislágereket énekelnek.
Hatalmas hangulatteremtő hatással bírnak Nagy Fruzsina és a Magyar Képzőművészeti Egyetem diákjainak jelmezei. Irigylésre méltó suhogós melegítők, testre tapadó latex ruhák, Krisztust, Einsteint és az Eiffel-tornyot idéző maskarák kavalkádja ejti rabul a tekinteteket. Az impulzusdömping miatt a szünetben komoly szellemi igénybevételt jelent, hogy visszaszokjunk a hétköznapi élet viszonyaihoz, hiszen igen magasra lőtte fel az ingerküszöbünket a darab.
Az Örkény Színháznak mindig is éles volt a nyelve, ha aktuálpolitikáról volt szó, és itt sincs ez másképp. Szerencsére nem elhasznált punchline-okat kapunk, hanem az előadás szellemiségéhez illően progresszív és végletekig provokatív beszólásokat, melyeket a rendszerkritikus értelmiség kiéhezve várt. Rendkívül konkrét utalások ezek, ám ha felfejtjük a rétegeket, a családok szétszakadásának mélyén arcpirítóan ismerős szociológiai problémákkal szembesülhetünk.
Ezen kívül számtalan utalás történik a 33 változat Haydn koponyára című, szintén ikonikus előadásra (mely előadás cserébe visszautal a Shaxpeare-mosóra), ezek az önreflexív gondolatok nem esnek bele az ízléstelen önajnározás hibájába, hanem gyökeret vetnek az élvezhető humor, olykor irónia táptalajában.
Mint ahogyan az már említésre került, az előadás bátran tematizálja a nyomordrogozást. Egyértelműen átérezzük, hogy a nehéz életkörülményekből jólfésült módon kitörni képtelen ember egyetlen esélye a pillanatnyi boldogságra a kábítószer, és persze a szabadidőt is ki kell tölteni valamivel. Mostanában talán elcsépelté is vált ez a téma, hiszen a drog, mint olyan, túlzottan kézenfekvő eszköz arra, hogy valami nonkonformista alkotást hozzunk létre. Szerencsére az előadás megtölti tartalommal ezt az elhasznált kérdést. Bodó Viktor könyörtelenül naturalista rendezői stílusa pedig bátran elénk tolja a nyomor boncasztalát, és elégedetten mosolyog, ha a nézők arcába csap a penetráns hullabűz.
A féktelen dekadencia kontinuitása valamelyest megtörik a második felvonásban, ahol sokkal komolyabb színezetet kap a cselekmény és a szereplők belső, pszichés drámája. Jóval mértékletesebben csepegtették bele a humort, amivel az alkotók érzelmileg olyannyira felfokozott atmoszférát teremtettek, ahol már egyenesen osztályidegen volna az eddigi nevettetés.
A Kertész utcai Shaxpeare-mosó tehát precíz látlelete nemcsak egy adott társadalmi réteg hétköznapjainak, hanem a mindannyiunk ösztöneiben élő brutalitásnak. Nem gondolom, hogy kvalitásában elmaradna az írott változattól, hiszen a jelenetek világosan nyomon követhetőek, és talán még nagyobb kedvvel lapozzuk fel ezután a Shakespeare összest, olvasás közben már nem csak a mákonyos iskolai értelmezésekre támaszkodva. Aki pedig elzárkózik a valóságnak ettől a transzparens ábrázolásától, az álomvilágba menekül. És milyen kár is ez.
Kiemelt kép: orkenyszinhaz.hu
