Ebben a filmdrámában ez a veszteség a hallás. Egy dobos, Ruben (Riz Ahmed) hallása. Olyan veszteség, amelyet sokan el sem tudnának képzelni. Sound of Metal filmkritika.
Ruben élete a barátnője Lou (Olivia Cooke) és a közös metál zenekaruk, a Blackgammon körül forog. Míg a lány énekel és gitározik, addig a férfi dobol. Már a film elején nyilvánvalóvá válik, hogy két elveszett lélek kapaszkodott egymásba, akik közül egyikük sem találja a helyét és így járják ketten egy busszal a világot. Kettejük carpe diem élete olyan, amit elsőre talán még irigyelne is a néző.
De ennek az életnek magas ára van: egy nap a dobos megtudja, a hallása gyorsan romlik, csak idő kérdése, hogy teljesen siket legyen. Orvosa ezután azt tanácsolja, határolódjon el a zenétől és mindentől, ami hangerejéből adódóan veszélyeztetheti a hallását. Ez viszont a férfi számára elképzelhetetlen, így minden reményét az operációba és a hallókészülékbe fekteti. Azonban nem a műtét magas ára jelenti az egyetlen problémát; az új helyzethez a pár mindkét tagjának alkalmazkodnia kell, ami cseppet sem könnyű feladat.
Mikor a drogfüggőségéből felépülő Ruben élete villámcsapásszerűen megváltozik és világa kezd összeomlani, a visszaeséstől tartva Lou egy siketeknek fenntartott rehabilitációs központba viszi párját. Rubennek itt kell megtalálnia a továbblépés módját. Ebben a közösségben fel tud készülni a rá váró megpróbáltatásokra, képessé válik együtt élni a halláskárosodásával.
Riz Ahmed a Sound of Metal megsüketülő dobosaként nyújtott teljesítményéért most elnyerheti az elismerést, ebben a díjszezonban. Miután Golden Globe-jelölést kapott, a pakisztáni származású 38 éves sztár történelmet ír, mint első muszlim, akit jelöltek legjobb férfi főszereplő kategóriában. Az alkotás több fontos kategóriában is jelölést kapott, mint a legjobb film, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb férfi mellékszereplő (Paul Raci), és legjobb vágás. Az Oscar-gáláról itt számoltunk be.
Bár személy szerint Lou karakterétől kicsit többet vártam volna, a színésznő teljesítménye itt is kiemelendő, az egészestés kategóriában pedig a többi mellékszereplő karaktere a lehetőségekhez mérten egész kidolgozott, emellett viszont a film fő ereje még mindig az atmoszférateremtésben rejlik.
„A hangosfilm találta fel a csendet” – Robert Bresson
A cím megtévesztő lehet, ugyanis a lényeg nem a zenén, hanem pont hogy annak hiányán van. A csenden és annak hatásán. A film egésze alatt ugrál a nézőpontunk a hallás szempontjából. Az elején minden normálisnak tűnik, aztán Rubennel együtt nekünk is leesik a tantusz, hogy valami nagyon nem stimmel. Ez a váltakozás a külvilág és Ruben hallása között valami igazán eredeti és megrendítő atmoszférát teremt, ami már önmagában is leköti a figyelmünket a film alatt.
A film ötlete Derek Cianfrance fejéből pattant ki, aki olyan filmekkel vált ismertté, mint a Kék Valentine vagy a Túl a fenyvesen. A Sound of Metal megvalósítását azonban Darius Marderre bízta, akinek ez a bemutatkozó alkotása.
Marder alkotása azért zseniális, mert a rövid expozíció után egy pillanat alatt képes empátiát ébreszteni egy olyan állapot iránt, amit egyébként sokan elképzelni sem tudnának. Mint annyi mindent az életben, a hallásunkat is természetesnek, magától értetődőnek vesszük, Rubent is ezért éri hidegzuhanyként az elvesztése. Ez az empátia pedig cseppet sem amolyan kikényszerített sajnálatérzet. Akaratlanul is magunkra ismerünk, hogy mennyi mindent természetesnek veszünk, aminek az elvesztése, bár kétségkívül tragédia, mégis, mint Ruben esetében, egy új kezdet lehetőségét és új életcélok kialakítását kínálja fel, ha a kétségbeesés után a tisztán látás veszi át az irányítást.
A történet végén ennek megfelelően eljön a pont, amikor tudjuk, hősünk nem menekül tovább. Ezen a ponton pedig a csend mindennél beszédesebb.
Kiemelt kép: verdenews.com
