Egy nő áll a város szélén. El akar rejtőzni, menekül. Nem tudjuk, honnan, nem tudjuk, miért. A nő Grace, a város pedig Dogville. A háttérben puskaropogás, egy szőrmebundás férfi jön és rendőrök. Dogville lakosai elrejtik és titokban tartják Grace-t, de a gesztusnak visszafordíthatatlan, pénzben nem mérhető ára van.
„Képzeljünk el egy várost kulturális események nélkül. Rossz és korrumpált iskolarendszerrel. Egy várost, melybe soha senki nem jön. Ahonnan mindenki el szeretne menni. Ne a saját városukat képzeljék el. Ez a történet nem az önök városáról szól. Ez a történet nem önökről szól. Önök jó emberek. Ez egy egészen más történet. Ez egy szomorú történet” – olvasható a Kosztolányi Dezső Színház színlapján.
Bűnök és büntetések
Dogville és Grace története roppant súlyos és viszketően kényelmetlen, mely egy mélyen rétegelt morális kérdéskörre koncentrálódik: a szűretlen emberi viselkedésre egyéni és csoportos szinten is.
Mit tesz az ember, ha hatalma van egy másik élet felett? Ha cselekedeteit nem látja senki, azt így garantáltan nem követheti büntetés? Hogy alakul ki az egységes viselkedés – különösen egy személy ellen irányuló bántalmazás – egy közösségben?
Grace-t eleinte befogadják Dogville lakói, sőt, látszólag meg is kedvelik, viszont átértékelik a helyzetet, amikor újra felbukkannak az őt kutató rendőrök és a felőle tudósító plakátok. Így már nagyobbnak tűnik a tét, hogy őt rejtegetik, ezért egyre több munkát adnak neki, de kevesebb fizetést. Egyre határozottabban és szégyentelenebbül élnek vissza az egyenlőtlen erőviszonyokkal, zsarolni és bántalmazni kezdik a kiszolgáltatott lányt. Grace sikertelen szökési kísérlete után pedig visszanézés nélkül fordulnak a totális morálnélküliség állapotába: a nőt rabszolgaként kezelik, megalázzák és szexuálisan kizsákmányolják, amíg úgy nem döntenek, hogy jutalom reményében feladják a rendőröknek. De mit tesz az áldozat, ha váratlanul az ő oldalára billen a hatalom mérlege? Szánja, vagy büntesse meg őket? Ha a bosszút választja, felülkerekedik-e morálisan kínzóitól, vagy ugyanolyan bűnös lesz-e, mint ők? Amikor a város lakói úgy döntenek, hogy feladják Grace-t, váratlan fordulatban derül ki, hogy a lány valójában nem bűnöző, az őt kutató szőrmebundás férfi pedig a városlakók elképzelése ellenére nem örömmel és jutalommal fogadja a kutyaként ketrecbe zárt lányt – a lányát. A kiszabadított Grace az önjelölt igazságosztó szerepével felruházva magát – azon tanakodva, hogy vajon ő is ugyanilyen kegyetlen lett volna-e az ő helyükben –, kiadja a parancsot, hogy a lakóival együtt égessék porig Dogville-t. Csak egy kutyát kíméljenek, akitől az érkezésekor az éhség miatt ellopott egy csontot. A város szélén így már senki nem áll, Dogville-ből pedig semmi nem marad, csak a romokat eltakaró és hamuval keveredő koszosan hulló porhó.
Dogville, a hely, ahol nem akarsz élni
Bár a történet lecsupaszított cselekményében is gyomorforgató és kényelmetlen, amitől igazán erős lesz, az maga Dogville koncepciója. Hiszen Dogville nem egy „misztikus kisváros”, ahol a főhős egyre több furcsaságot fedez fel, míg kiderül, hogy valójában az emberek kezdettől fogva elemien gonoszak voltak. Az ereje pontosan abban van, hogy Dogville egyáltalán nem különleges, hanem egy átlagos város, átlagos emberekkel. A narrátor is erre mutat rá, amikor azt mondja: „Ne a saját városukat képzeljék el. Ez a történet nem az önök városáról szól.”
Ez a figyelmeztetés egyszerre megerősítés és provokáció, miközben egyértelműen egy átlagos város ismertetőjegyeivel ruházza fel Dogville-t, amiben könnyen ismerhetjük fel a sajátunkat. És ebből következik a legkellemetlenebb kérdés, hogy Dogville és az ott lejátszódott történések reprezentálhatják-e bármelyik valódi kisvárost, vagy akár az egész társadalmunkat.
Erre a gondolatra utalhat a mód is, ahogyan „belépünk” Dogville-be. Ugyanis a nézőket egy láthatatlan narrátor az egyes meditációs gyakorlatokból ismert technikával vezeti el a városba: „Amire elszámolok tízig, Dogville-ben találod magad”. A meditációk alatt a hallgatót irányító hang a test ellazítása után egy olyan (valódi vagy fiktív) helyre vezeti, amely egy kellemes, biztonságos érzést nyújt a személynek. Ezt a helyet – ami sokszor egy csodaszép virágos kert – az ember saját vagy kollektív tudatalattija jelképének, reprezentációjának is tartják.
Anatómialecke a közösségről
Dogville története Lars von Trier dán filmrendező azonos című alkotásában született meg először, melynek színházi szempontból való különlegessége az, hogy a cselekmény a filmben is egy színpadon játszódik. Urbán András adaptációja nem enged a könnyű csábításnak, hogy egy kész terméket mutasson be ugyanabban a csomagolásban, és ezt már az előadás kezdetekor, egy egyedi bevezető jelenetben megmutatja: két Dogville-ben elhangzó mondatot emel ki, melyeket más kontextusban megjelenítve von párhuzamba egymással, tovább erősítve az elkorcsosult társadalmunk Dogville képében való kivetülését.
Egy nő áll a színpad szélén. Meg akar felelni és „tetszeni az előadás nézőinek”, de nem tudja, hogyan, ezért „olyan dolgokat tesz, amelyek valójában nem szükségesek”: földet eszik és levetkőzik. Amikor Dogville lakói befogadják Grace-t, ő hálából (és a félelemtől, hogy bármikor elküldhetik) felajánlja, hogy dolgozik nekik, amit ők eleinte vonakodva fogadnak el. Ezért Grace – a megfelelni és tetszeni akarás vágya miatt – olyan dolgokat tett, „amelyek valójában nem voltak szükségesek”.
Az előadás „nulladik jelenetét” egy láthatatlan narrátor vezeti, aki először felkéri az előadás nézőit, hogy a járványhelyzetre való tekintettel hordják helyesen maszkjukat, és lehetőleg ne vegyék le azt az előadás alatt sem, amikor sötét van, és azt nem látja senki. Ha pedig olyan embert látunk magunk körül, akin nincs maszk, akkor távolítsuk el a nézőtérről, hiszen ez „mindannyiunk közös érdeke”, és a közösség javát szolgálja. Ugyanez a mondat hangzik el Dogville lakói között is, amikor egymást győzködik a cselekedeteik helyességéről, hiszen Grace úgyis bűnöző lehet és veszélyes, ezért amit tesznek, „csak a közösség javát szolgálja”.
Urbán András Dogville-jét minden szempontból egy olyan szintű kidolgozott komplexitás jellemzi, amiből arra gondolhatunk, hogy ebben az előadásban a legapróbb részletek is precíz szimbólumjelleggel vannak kiválasztva, kidolgozva és elhelyezve. A színpadkép kezdetben egyszerű és csupasz, a kellékek használat után többször a díszlet részeivé válnak: például a nagy méretű turistacsalogató városfelirat, amit Grace és a lakók együtt készítenek el habszivacsból, vagy a több ládányi kiborított alma, ami közé a lány szökési kísérlete alatt rejtőzik. Sok eszköz van erős szimbólumjelleggel felruházva: a porcelánfigurák, melyeket a beilleszkedésekor vásárolt, s melyet később kirekesztésekor és zsarolásakor – minden vagyonaként – törnek össze előtte, vagy a ketrec, amelybe kutyaként zárják a már mindenétől megfosztott, meztelenre vetkőztetett Grace-t. A történet előrehaladtával egyre több „maradék” és szemét halmozódik körülöttük: ahogy a város lakói egyre jobban bemocskolják a kezünket, úgy lesz ziláltabb és koszosabb a színpadkép is.
Amikor nincs szerepük a jelenetben, a színészek a színpad szélén, de mindig befelé fordulva és Grace-re figyelve állnak, ezzel is fenntartva és fokozva az előadásban végig bizsergő feszültséget. Az előadást kizárólag Vivaldi Négy évszaka kíséri, ami nemcsak az erőteljes aláfestéséért felelős, de az idő múlásának reprezentálásáért is, hiszen a történet kivirágzásától addig kísérjük Grace történetét, amíg be nem lepi a hó.
Lars von Trier ismert a vegyes fogadtatású, erős és provokatív alkotásairól, melynek profiljába tökéletesen illik a komplex, kegyetlen Dogville története. Urbán András adaptációja kiemeli a címadó alkotás legfontosabb jegyeit, és egy erőteljes, aprólékos tudatossággal készített rendezésben állítja színpadra. Akármennyire is szívszorító a látvány, minden eszközzel arra kényszerít, hogy ne fordítsuk el a tekintetünket, ne nézzünk félre. Az előadás pedig egy morális emészteni valót is hagy maga után, mégpedig Grace döntéséről, aki akkor is bosszút áll, ha ezzel ő is bűnösök közé lép. A feladat pedig ránk vár, hogy eldöntsük: mennyire élvezzük, vagy ítéljük el, amikor a megvert kutya lánca elszakad és az visszaharap?
Fotók: Molnár Edvárd/Kosztolányi Dezső Színház
