Suhaib Gasmelbari A fákról beszélni (Talking About Trees, 2019) című dokumentumfilmje főhajtás a mozi előtt. A Franciaországba emigrált szudáni rendező négy régi barát nyomába ered, hogy bemutassa, milyen akadályokba ütközik néhány elszánt, idealista, humanista és szenvedélyes filmes, ha a fejébe veszi, hogy megvalósítja a legnagyobb álmát, amely úgy hangzik: feléleszteni a filmművészetet Szudánban.
Szerző: Tóth Eszter
Az 1989-es év Szudán történelmében is emblematikusnak számít, június 30-án ugyanis Omar el-Besír, az iszlám-fundamentalista magatartás védelmezője katonai puccsal átvette az ország irányítását, és bevezette a saría törvényeit. A saría, vagyis az iszlám vallásjog az Isten által előírt viselkedést és életmódot rögzíti, s a hétköznapi élet valamennyi területére – például az étkezésre és a tisztálkodásra – kiterjedő előírások mellett a független művészet elutasítását is magában foglalja. E törvények életbe lépése természetesen a filmkészítés- és forgalmazás ellehetetlenülését, majd a filmszínházak bezárását eredményezte. A szudáni filmesek emigrációba kényszerültek, az országban pedig mindössze csak néhány mozi maradt életben, amelyekben azóta is kizárólag Hollywood és Bollywood veszélytelen kasszasikereit vetítik.
Nos, ide térnek vissza az emigrációból a Szudáni Filmcsoportot megalapító rendezők – Ibrahim Shaddad, Suleiman Mohammed Ibrahim, Manar Al Hilo és Altayeb Mahdi –, azzal a céllal, hogy felújítsák és újranyissák a főváros közelében fekvő Omdurmánban a Forradalom Mozit, és ingyenes filmvetítéseket tartsanak az embereknek, akik közül sokan még soha életükben nem láttak filmet nagyvásznon.
A fákról beszélni egy zseniális jelenettel kezdődik. A négy úr egyike telefonon érdeklődik: mikor kapcsolják vissza az áramot? Hiszen ők, mint kiderül, filmet néznének. Áram azonban még jó ideig nem lesz, úgyhogy kénytelenek feltalálni magukat. Neki is állnak láthatatlan díszletek között láthatatlan kamerával leforgatni az Alkony sugárút (Sunset Boulevard, 1950) egyik legendás jelenetét, amiből azonnal nyilvánvalóvá válik számunkra: az elkövetkezendő másfél órában olyan emberek életébe nyerünk bepillantást, akiknek az ereiben is film folyik. Ibrahim, Suleiman, Manar és Altayeb a ’60-as, ’70-es években neves európai egyetemeken tanultak filmrendezést, alkotásaik pedig sikerrel szerepeltek a nívós nemzetközi filmfesztiválokon. Aztán – ahogy az egy, a dokumentumfilmben is rögzített rádióinterjúban elhangzik – „egy áruló ármánykodásának köszönhetően” meghalt a mozi Szudánban. Ezek az idős férfiak viszont rendületlenül hisznek a feltámadásában. És nemcsak hisznek benne, de tesznek is érte.
Maguktól sétálnak bele a bürokrácia kiúttalannak tűnő útvesztőjébe, és az sem riasztja el őket, amikor a hivatal egyértelművé teszi: a Forradalom Mozi újranyitása nem kultúrpolitikai, hanem nemzetbiztonsági kérdés. Titokban, privát vetítéseken játsszák az embereknek Chaplin Modern idők (Modern Times, 1936) című filmjét, s puszta kézzel kezdenek bele az elhagyatott filmszínház épületének felújításába, hogy aztán már csak az engedélyeket kelljen megszerezniük, és levetíthessék a nagyközönségnek a helyiek által kiválasztott filmet, a Django elszabadul-t (Django Unchained, 2012). De vajon megkapják az engedélyt? Nem árulom el. Úgyis tudjuk mindannyian, milyen rövid pórázt szeret tartani egy elnyomó hatalom a kezében…
Ahogyan azt is tudjuk, mit jelent a művészetről, a filmekről, a hétköznapi élet dolgairól vagy akár a fákról beszélgetni egy olyan társadalomban, ahol a hatalom szerint minden gyanús, ami nem általuk ellenőrzött és szabályozott… „Micsoda idők ezek, hogy / ha a fákról beszélgetsz, az már-már bűnözés, / mert benne lappang tengernyi gaztett elhallgatása!” – hangzik a címadó Brecht-idézet (Garai Gábor fordítása), amely arra utal, hogy akármiről is ejtünk szót, szavaink mögött ott rejlik minden borzalom, amiről hallgatunk. De a változás lehetősége, a remény, az ellenállás is ott bújik a csendben – mutat rá a film, melynek hősei halk szavú, ám tántoríthatatlan ellenállók. Őket figyelni pedig kész jutalom!
A légyként egy szudáni falra leszálló, megfigyelő kamera az ország szépséges és rettenetes arcát is felfedi előttünk, ám nem a Szudánban uralkodó állapotok kerülnek a fókuszba, hanem négy eltökélt öregúr. Akik első kézből tudják, nagyon jól: a film szabadság. Ők ezt szeretnék visszakapni és egyúttal visszaadni az embereknek, mi nézők pedig őszintén szorítunk nekik. Mert nemcsak figyeljük őket, hanem szinte megyünk is velük; nem maradunk kívülállók. Meglehet, ez a bevonódás önmagában a témának is köszönhető, Suhaib Gasmelbari viszont érezhetően arra törekszik, hogy megszólítsa és behúzza a nézőt. És ez sikerül is neki. Költői szépségű filmje igazán közel enged minket a főhősökhöz, akik valóban hősök – csak épp nem ordítva, hanem halkan igyekeznek megdönteni a diktatúrát.
Humor, játékosság, szelídség és végtelen bölcsesség jellemzi őket – épp, mint a róluk és a törekvéseikről szóló filmet. Mondataik óriási tudásukról árulkodnak, s szerencsére a tehetségükből is kapunk egy kis ízelítőt: Suhaib Gasmelbari felkutatta és restaurátorok segítségével felújította Ibrahim, Suleiman, Manar és Altayeb diplomafilmjét, melyekből több rövid, ám annál beszédesebb részlet is szerepel A fákról beszélni-ben. Amelyről egyébként bátran mondhatom: mesteri alkotás. De ezt talán jobban illusztrálja, ha inkább azt mondom: a 2019-es Berlinalén a zsűri és a közönség is a legjobb dokumentumfilmnek választotta. Mert hiába szelíd és lassú, nagyon is hatásos és élvezhető mozgókép, mely a filmművészet ereje mellett arra is rámutat, milyen sokat jelent, ha csak halványan is, de pislákol a remény.
A fákról beszélni a 17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál programjában szerepelt. A Re:Verzió keretein belül április 30-ig ingyenesen elérhető online.
Kiemelt kép: verzio.org
