Fiatal korom ellenére rengeteget hallottam Kocsis Zoltánról. Már alsós általános iskolás koromban a cselló- és szolfézstanárom sokat mesélt Róla. Ha jól emlékszem, személyesen is ismerte a Zeneakadémiáról, de az biztos, hogy legendák keringtek arról, milyen lángész volt, hogy tehetsége mellett óriási tárgyi tudás birtokában állt. Professzorokat „megszégyenítve” tudott beszélni egy-egy nagy mester életéről, anekdoták ezreit ismerte már zeneakadémista korában. Nem szeretnék romantikus géniusz-mítoszt festeni Kocsis Zoltánról; ő is csak egy fiatal srácként indult, saját bevallása szerint gyakran benne volt a „buliban”, ifjúként csapnivaló magatartása volt; de például, mint mondta, a nőkkel nem sokat foglalkozott, számára mindig a zene volt az első.
Aki szeretne, könnyen fellelhet kincseknek számító videókat Kocsis Zoltán fiatalkoráról, például Kadosa Pál zongoraóráját, ahol jókat kuncoghatunk, hányszor utasította „rendre” a mester a fiatal Kocsist, hogy azt játssza, ami a kottában van: tartsa tiszteletben a szerzőt. Mihály András kamaraóráján azt láthatjuk, Kocsis hogyan játszott csapatban egy cseppet sem könnyű mű, Bartók Kontrasztjainak előadása közben.
Otthoni lemezeim között is előfordulnak Kocsis Zoltán-felvételek, szívesen hallgatok évek óta egy Perényi Miklós gordonkaművésszel összeállított albumot, amelyen többek között Kodály és Bartók csellóra és zongorára íródott műveit (Szonatina és Rapszódia) elsöprően adják elő. Mindketten óriásnak számítanak a komolyzene – így az emberiség – világában. Nem csak a lemezen, általában elmondható, hogy Kocsis kivételes méltósággal és ősenergiától fűtve játszotta Bartók Béla műveit. Nem lehet elégszer hallgatni és csodálni az Allegro Barbaro-interpretációját. Természetesen lebilincselő módon adta elő a zenevilág többi mesterének műveit is, így többek között Mozart, Schubert, Beethoven, Liszt és Bach is méltó módon hangozhatott fel a világ nagyobb színpadain.
Ránki Dezsővel gyermekkora óta ismerték egymást, párhuzamosan haladt karrierjük, egyfajta versengés hajtotta őket. Bruno Monsaingeon készített kettejükről egy kettős-portréfilmet, amely ugyancsak megtekinthető a YouTube-on, és amely egy ragyogó dokumentum kettejük kiemelkedő teljesítményéről a következő generációk számára.
Fiatalon feljutott a zenei világ csúcsára, világhírre tett szert. Mindössze 18 évesen nyerte meg a Magyar Rádió Beethoven-versenyét, három évvel később pedig megkapta a Liszt Ferenc-díjat. 25 (!) évesen kapott Kossuth-díjat, majd 2005-ben másodjára is.
Ha Kocsis Zoltánról beszélünk, nem lehet elmenni karmesteri nagysága mellett sem. A Nemzeti Filharmonikusok élén 1997 óta állt, nem véletlenül. Kiválóan hallott, zseniális instrukciókkal látta el a zenekarokat, amikkel dolgozott. Tanárként is felnéznek rá növendékei.
Sorolhatnám még a pozitív jelzőket, a hazai és nemzetközi díjakat, eredményeket, de nem szükséges. Ha a laikus ember saját fülével hallgatja, hogy Kocsis Zoltán milyen kulturáltan, milyen művelten és mennyire európai emberként szólalt meg minden egyes vele készült riportban, nem tehet mást, minthogy meghajol a tudás és a nagyság és az emberség előtt. Én is ezt teszem.
Cserményi Zsomor írása, a borítókép forrása: origo.hu
