Vojnics-Rogics Réka a századforduló gyerekirodalmának kutatója. Előző cikkünkben már beszélgettünk vele kutatói blogjáról, most pedig Pósa Lajosról, a korszak sajtóirodalmának egyik központi alakjáról írt bejegyzését közöljük.
Kedves Olvasóim!
Ma Pósa Lajosról lesz szó, akit sokan Benedek Elek mellett a magyar gyermekirodalom egyik megteremtőjének tartanak. Az 1889-ig Szegeden, majd Budapesten élő, magát a gyermekek barátjaként aposztrofáló szerző tömérdek, gyerekeknek szóló versikéjével vívta ki azt a hírnevet, amelynek köszönhetően 1889-ben Singer Sándor és Wolfner József őt kérte fel, hogy Benedek Elekkel együtt Az Én Újságom című, első irodalmi igényű magyar gyermeklap szerkesztője legyen. Ez egy nagyon fontos lépcsőfok volt a gyerekirodalom történetében, hiszen azelőtt többek között pénzhiány és a gyerekirodalmi élet lagymatagsága, az állandó gyerekirodalmi szerzők, művek hiánya miatt a korábban létrejövő gyereklapok csak lokálisan tudtak működni, és a többségük hamar meg is szűnt.
Az Én Újságom mellett a Pesti Napló gyerekrovatában is megjelent olykor Pósa bácsi neve. A rovatba mutatóként/ajánlóként imádságokat közölt a frissen kiadott kötetéből, illetve néhány általa gyűjtött népmesét és saját szerzeményű verset publikált. Pósa személye megkerülhetetlen, ha a magyar gyerekirodalom kezdeteiről akarunk beszélni, ugyanis ő mutatott irányt költőtársainak a gyermekversek mibenlétét illetően.
Bár megjegyzem, ma már egyáltalán nem ez a gyerekirodalom álláspontja, érdemes megnézni, honnan is indultunk. Pósa Lajos Hogyan kell írni a gyermekeknek? címmel 1890-ben a Magyar Salonba írta a következő sorokat:
„Aki a gyermekeknek akar írni: ezt a mosolygó aranymezőt szívében kell hordania játszi lepkéivel, csilingelő virágaival. Harmatos bimbót adjatok a kicsinyeknek, ne száraz levelet, ne szúró tüskét! Mogorva homlok nem kaphat itt koszorút; a lant húrjait haragosan pengető ujj nyomán lélekdúló hangok támadnak, melyek tovasodorják a legszebb álmot: a gyermekkort.
Ne vedd ki a gyermek kezéből bábuját, hadd öltöztesse, hadd mulassa magát vele! Ne kapd ki alóla szilaj nádparipáját, hadd lovagoljon rajta! Ne zavard el kék pántlikás, ezüst csengetyűs hófehér báránykája mellől, hadd játszadozzék vele a kert alatt! Ne szaggasd szét azt a rózsafátyolt, melynek varázsködén mindent olyan gyönyörűnek lát.
Dalolj neki, költő barátom, úgy, mintha csak az ő szívéből fakadna, akkor a szívéhez is fog szólani. Dalolj neki úgy, mintha nem is te mondanád azokat a dalokat, hanem egyik gyermek dalolgatná a másiknak. Az élet küzdelmeiben megtépett szárnyadat vesd le; öltsd fel a galamb könnyű tiszta szárnyát, ha az édesanya kedves kis galambjával akarsz repdesni abban a szép világban.
Ami nehéz, ami súlyos, ami sötét, nem neki való. A gyermekköltészet elégszer nem hangoztatható főalapvonása: a könnyedség, a derű. Még világosabban és mélyebben fejezi tán ki ez az egy szó: szeretet. Ez az örökké virasztó égi csillag, amely mindent megaranyoz tündöklő sugaraival. Ez az a derű, amely nélkül a gyermekköltő nem boldogulhat.
A gyermek az ő romlatlanságában szeret mindenkit. Szemünk közé nevet. Kicsalja a borút keblünk rejtekéből. Elfelejteti velünk a nagyvilág tomboló harcait, hiúságos voltát. Simogató kezével begyógyítja a fájó sebeket. Szeretetért hát szeretetet kell nyújtanunk a gyermeknek. A gyermekköltő lantjának minden húrjáról a szeretet hangjai szóljanak a kicsinyekhez.
A gyermek a szeretet költészetét érti meg. Szép, jó, igaz tárgyakat kell választanunk, melyek a szeretetből sarjadzanak ki. Mihelyt a rosszat emlegetjük: kezdi a szép tündérvilág zománcait hullatni. Hiába szabunk versben büntetést a hazugra: a hazugság is, a büntetés is durván hat az ártatlan gyermeki szívre. A bosszúállás, irigység, lopás, kapzsiság szomorú példáit hallgassátok el, költők, ne ejtsen csak futó árnyat se a kisded lelkének tiszta tükrén.”
Pósa Lajos és a 19. század végi közvélemény ars poeticája a gyermekverseket illetően röviden és tömören a következő: egy gyerekversnek csak és kizárólag kellemes, bájos témákról szabad szólnia, mert különben a gyerek túl sokat kap a való világ zordságából, és lelki sérüléseket szenved.
Ahogy azt ma már világosan látjuk, Pósa túl nagy jelentőséget tulajdonít az irodalom hatásának, szerinte ha a gyerek elolvas valamit, akkor azonnal abban a szellemiségben kezd el gondolkodni, tevékenykedni. Vagyis abból a szempontból nézi a gyerekeket, hogyan kell őket nevelni! Azt érdemes tudni, hogy a gyerekirodalom ekkortájt még funkcionális volt, azaz többségében azért írtak a felnőttek meséket, verseket gyerekeknek, hogy tanítsák, neveljék, mintsem hogy szórakoztassák őket.
Az idézet jól mutatja, hogy ekkoriban még nincs kiforrva a gyerekköltészet, igazából Pósa se tudja megfogalmazni, hogy pontosan milyennek is kéne lennie. Például vegyünk ezt az idézetet: „Még világosabban és mélyebben fejezi tán ki ez az egy szó: szeretet.” Vagyis a korszakban szokás volt fennkölt, de üres szavakat puffogtatni, vagyis nulla tehetséggel, költői véna, képzettség nélkül is bárkiből lehet költő, ha szereti a gyerekeket és szívből ír, mert ha valaki képes az ő szemszögükből írni (azaz rácsodálkozni a világra és naivan szemlélni azt), akkor sikere lesz a gyerekek körében, be tud közéjük asszimilálódni! Impliciten egy pragmatikus szempont is kiolvasható a szövegből: mivel a gyerek képes arra, hogy felvidítsa az idősebbeket, az a felnőttek számára is haszon, ha a fiatalok derűje rájuk is kivetül.
Ez a (gyerekekhez) leereszkedő hang és bárgyú-bugyuta témaválasztás, nyelvezet persze a jó szándék jegyében történt, Pósáék csupán meg szerették volna adni azt a gyerekeknek, ami a 19. század elejéig-közepéig nem adatott meg a kisebbeknek: a burokba zárt gyerekkort. Mint minden társadalmi, kulturális, politikai folyamatnál, úgy a gyerekszemlélet változásánál is megfigyelhetők a túlkapások. Egy ideig működik valami valahogyan, aztán jön egy nemzedék, ami felismeri a problémát, és annyira meg akarja változtatni az addigi eszményt, hogy szélsőségességbe csap át. Ugyanez történt a 19. század végi gyerekköltészetnél: annyira meg akarták óvni a gyerekeket, hogy még az irodalmi szcénába is beszivárgott ez a szemlélet.
A gyerekeknek szóló versek tehát szűrőn mentek keresztül: amelyik nem habos-babos volt, azt elítélték. Hogy milyennek kell lenniük ezeknek a szövegeknek? További fogódzkodókat is kaphatunk a cikkből:
„Mondjatok neki szép mesét hófehér barikáról, aranyos mókuskáról. Bodri kutyáról, cirmos cicáról, madarakról, virágokról, jó fiúról, jó leányról a szelídség, engedelmesség, ártatlanság, jószívűség, háládatosság nemes derűjével övezve. De ne pápaszemes komolysággal, ne azzal a régi, unalmas tanulság-levonással, mert az megölő betűje a kisgyermeknek, hanem könnyed költői formában, természetesen az ő nyelvén. Az ő szemével nézzetek, az ő szívével érezzetek.
A tanulság önként röppen a mese folyásából a gyermek lelkébe, mint a kipattanó sugár. A közvetlenség varázsával hat az ilyen írásmód s a szívben igaz visszhangra talál. Az egyszerűség, a mesterkéletlenség párosulva a gyermek kedélyéhez való tartalommal nemcsak leköti figyelmét, de oktatja is, tanítja is anélkül, hogy a szigorú oktatói, tanítói hangot használnók. Beolt szívébe minden nemes, jó iránti fogékonyságot, beoltja a nemesre, jóra való törekvés vágyát.
Ezek az első benyomások pedig tiszta erkölcsi fejlődésének fontos tényezői, egész jövőjére jótékonyan, irányadólag hatnak. […] Az ilyen költészet, mint a hajnal a tájat, bearanyozza a gyermek lelkét szelíd derűvel; egy szép világot tár föl előtte, hol minden kedvesen mosolyog rá, mert minden csak szép, minden csak jó; míg az avatatlan kézzel vert koboz erkölcsi ferdeséget, romlást idéz elő szeplőtlen érzelemvilágában. Vigyázzatok szülők, vigyázzatok tanítók, tiszta szívvel, éles szemmel nézzétek meg mindazt, amit a gyermekeknek nyújtotok, hogy a bimbót ne érje dér.”
Fontos, hogy a történetek szereplői a gyerekeket körülvevő világból kerüljenek ki, pl. állatok, növények, nagyszülők, cimborák, stb.! Illetve fontos a tanulság, ez a mese lényege. Viszont nem szabad erőltetni sem! Pósa a következő blokkban az alábbi tanácsokat adja:
„De hogy a hatás teljes legyen: egyről nem szabad különösen megfeledkeznie a gyermekköltőnek: ez a nemzeti szellem. Bármiről ír, bármiről zeng: a nemzeti géniusz csókja csillogjon minden során. A német gyerek legyen: német, a francia legyen: francia, az angol: angol. Szívja magába mindazokat a szokásokat, erkölcsöket, sajátos vonásokat, melyek nemzetének természetéből kiáradnak. Akkor lesz belőle fajáért lelkesülő, hazáját szerető s érte élni tudó s halni kész ifjú, férfi.
Ha magyar költő vagy: írj magyarul. Tréfáidat, játékverseidet, dalaidat, hangulataidat, apró történeteidet, meséidet a magyar nemzeti érzés- és gondolkozásmód köntösébe öltöztesd. Magyarba ojtott kozmopolita szellemű könyvedet ne add annak a jó magyar gyereknek a kezébe, hiszen még a képei is idegenül hatnak rá, hát még a szövege. Más fantázia, más szív, más lélek, más levegő, más környezet, nem az övé.
A magyar gyermekköltőnek oda kell fordulnia, ahol a hamisítatlan nemzeti szellem még trónján ül: a népköltészethez. A nép alkotja a nemzet zömét. A nép maga a nemzet. A nép a természet édes anyakebléhez közel, távol a nagyvilági rontó hatásoktól, megtartja egyszerűségét, ragaszkodik ősei nyelvéhez, a nemzeti szellemet firól-fira hagyja örökségképp. Dalaiból, balladáiból, meséiből, dajka-rímeiből, gyermekverseiből nemcsak a vadvirágos mező illata leng felénk; de érezzük nyelvben, tartalomban, formában is azt, amitől íróink költőink közül sokan eltérnek; érezzük azt, hogy az a nép írta, amely a Tisza-Duna síkján él századok óta s vérrel törte ennek a földnek minden göröngyét nemzeti hagyományainak védelmében. Látjuk szokásainkat, erkölcseinket. Érezzük a magyar nemzeti szellem hatalmas lüktetését, a hazaszeretet lobogó lángját.
Ebből a forrásból kell merítenetek, költők! A magyar gyermeknek nem szabad idegen talajon termett gyümölcsöt nyújtani. Tárgy és előadás a magyar népköltészet bűbájos kincstárából eredjen. Ebben az irányban kötelesség azt fejleszteni.”
A korszakban számos mese- és versíró megfogadta ezt a tanácsot, hiszen a másik nagy mesemondó, Benedek Elek is a népnemzeti irányt képviselte. Mivel a század közepéig a német nyelvi hatásnak köszönhetően Magyarországon pangott a magyar nyelvű gyerekirodalmi élet, zömével ezért ennek ellenhatásaként (igen buzgó módon) magyar nyelvű, hazaszeretetre nevelő és a hazát dicsőítő munkák születtek. A hazafias költészetről és mesékről írni fogok egy különálló bejegyzést, mert ez a téma messze meghaladná a jelenlegi terjedelmi korlátaimat.
Vojnics-Rogics Réka blogja és az eredeti bejegyzés megtekinthető ezen a linken.
Kiemelt kép: olddesignshop.com
