Jack Kerouac, Allen Ginsberg és William S. Burroughs az ún. beat-nemzedék három legkiemelkedőbb alakja, akik óriási hatást gyakoroltak, gyakorolnak az irodalomra, a popkultúrára, és úgy általában az életmódra. Szövegeik mégsem tömbösíthetők, mindhármuk életmódja, személyisége, így írásmódja legalább annyira markánsan különböző, mint amennyire életeik és szövegeik egymásra rezonálók.
Szerző: Szegő Márton
Kerouac szövegei lüktetnek, akár több oldalon keresztül folyó mondatai méltatják, csodálják és elszenvedik az érzékelt világot – gyermeki és romantikus; Burroughs precízen, pontosan fogalmazza meg az érzékek káoszában lecsupaszított világot – tiszta és érett; Ginsberg versei érzékenyek, érzelmesek és közvetlenek – misztikus és profetikus. Sok legenda, anekdota és idea lengi körbe személyüket, amit többször is igyekeztek a film nyelvén megragadni. Az írás sajátos alkotói szabadsággal bír, papír, toll vagy írógép, nyelv és az ember; míg a film egy közös, kompromisszumokon alapuló, szervezett és költséges munka eredménye. Talán épp emiatt tűnhet a nézőnek olykor naivan megközelítettnek, idealizáltnak vagy felszínesnek a szóban forgó írókról kreált kép a róluk készült filmek alapján, főleg ha olvasta az „elsődleges forrásokat”, a beat-irodalom remekeit.
Öld meg kedveseid (2013) – John Krokidas
1943-ban járunk, a kezdetek előtt. Ginsberg (Daniel Radcliffe) felvételt nyer a Columbia Egyetemre, ahol megismerkedik Lucien Carral (Dane DeHaan), és rajta keresztül Jack Kerouackal (Jack Huston) és William S. Burroughsszal (Ben Foster). A film érdeme, hogy a különböző karaktereket és azok egymásra kifejtett hatását szemléletesen érzékelteti, akár Kerouac regényei: nincs kifejezett főszereplő, az elbeszélőben a hangsúly finoman arra tevődik, akit követ, akinek a hatása alá kerül, akit magáévá tesz. Az események Lucien kapcsolatai, döntései és cselekedetei köré szerveződnek, aki egy bonyolult és tisztázatlan (pár)kapcsolatban van David Kammarerrel, melybe Ginsberg mint harmadik kerék csatlakozik. A fiatalos láz, a forradalmi hangulat időszaka ez, amikor néhány írónak készülő ember egymásra talál, vagy épp elszakad egymástól; kezdik kitapogatni magukat, megalkotni saját irodalmi víziójukat, miközben életük szétesik, hogy aztán valami mássá álljon össze. A színészek olykor túljátsszák, de alapvetően jól működtetik a karakterek közti dinamikát. A filmben röpködnek a tipikus beat-ars poetikus mondatok, szól a jazz, kattog az írógép, ám mégsem koptatja el a motívumokat, mivel a törékenység, az esetlegesség ritmusosan vissza-visszacseng.
Carr most fedezi fel Kerouacot, az írót, aki az irodalmi forradalom élharcosa lehet, Burroughs egy fürdőkádban fekve dinitrogén-oxid segítségével igyekszik megalkotni önmagát, Ginsberg felfedezi homoszexualitását, és szerelembe esik. A film talán leginkább ügyesen sűrített képsora, amikor párhuzamos vágásokkal jeleníti meg Burroughs belövését, Ginsberg első homoszexuális élményét, Carr és Kammerer végzetes veszekedését és Kerouac gyerekkori barátjának haláláról való értesülését.
Üvöltés (2010) – Rob Epstein és Jeffrey Friedman
A film négy szólamon szól párhuzamosan; Ginsberg (James Franco) interjút ad, az Üvöltés c. versét szavalja, folyik egy bírósági tárgyalás kötetének megjelenéséről, és a vers animált képsorai váltogatják egymást. Az interjú alatt Ginsberg életéről, kisebb történesekről és költői hitvallásáról beszél, míg a bíróságon a társadalom, a szakma és a jog nézőpontját figyelhetjük, miközben Ginsberg verse szavalásával egyre jobban hangulatba hozza a hallgatóságot. James Franco manírosan formálja meg az önfeltárulkozó költőt, a filmben nyújtott alakítása egyféle tapétája tud csak lenni mindannak, amit magáról Ginsbergről közölni kívánna a film. Sok szó esik az írói szabadságról, a vers légzéshez, testhez és orgazmushoz való kapcsolatáról – Ginsberg alkotói felfogásáról, ám mindez hiába, ha a költői karakter egyszerűen nem tud több lenni, mint egy színész, aki a tükör előtt mondja fel a szöveget. A bíróságon obszcenitással, érthetetlenséggel, zavarossággal és irodalmi értéktelenséggel vádolják a szerzőt, amely vádakat az ügyvéd természetesen megcáfolja, ám az egész eljárás sallangosnak hat. A két szólam leginkább a kisiskolás „akinél a labda, annál a szó” hangulatot idézi, amitől unalmassá válik a film. A vers szavalása és animációja is egymást erősítve próbálna meg egy kiteljesedésben összeérni, de mindez ellaposodik. Ahogy a verset nem lehet prózában megfogalmazni – hangzik el a tárgyaláson a védőbeszédben –, az animáció ezt még inkább képtelen megtenni. A vers asszociációs lehetőségei válnak végletessé, ugyancsak tapétaszerűvé. A film végére összeérnek a szálak, a társadalmi norma legitimálja az Üvöltést, a közönség fellelkesedik, de ezt semmiféle feszültség, várakozás, érdekfeszítő diskurzus nem előzi meg; csupán a film – talán túlgondolt – koncepciója rajzolódik ki.
Úton (2012) – Walter Salles
Jack Kerouac Úton c. regényét sokan emlegetik a beat-irodalom alapművének, bár a szerző többi művét olvasva mégsem emelhető ki, hiszen Kerouac egész életében egy regényen dolgozott; könyvei inkább fejezetek. A filmhez a cenzúrázott változatot vették alapul a készítők, így a karakterek a fedőnevükön szerepelnek. Sal Paradise (Sam Riley) ízetlennek találja az életet, miközben él benne a vágy, hogy világot lásson. Miután találkozik Dean Moriartyval (Garrett Hedlund), útra kel, hogy felfedezze önmagát. Dean olyan, mint egy tornádó; ellenállhatatlan, rezgésbe hozza az embereket maga körül, felkapja őket, majd egyszer csak leejti. Kiszámíthatatlan, mikor bukkan föl, hova megy, és épp kihez. Sal karaktere az idealisztikus csavargó íróé, aki az első nagy műre készül, majd útra kel, anyagot gyűjt, gyűrött újságpapírra jegyzetel, mindenben partner, mindent látni és átélni akar, amihez Dean mutatja neki az utat. A film, bár hűen követi a történetet, szép képekkel igyekszik hangulatot teremteni, de ennél többre nem igazán képes. Annak az esszenciának, ami a regényből sugárzik, alig van nyoma. A kapcsolatok dinamikája, a szereplők működései és reakciói, mind-mind őszintétlenek, épp azt az elementáris erőt, azt a vágyat – ami a regény megírását és az utazást együvé teszi és mozgatja –, nem tudja hordozni. A film előnye viszont, hogy nem akar többet mondani, megfejteni, csupán a regényt snittesíteni. A víziókat, a belső gondolatrohamokat – amelyek össze-összekapcsolódnak a tájjal, az élményekkel Kerouac szövegében – a film csupán kívülről tudja lekövetni, és így a lényeg veszik ki. Salles Útonja nem több, mint egy kultregény feledhető emléktáblája.
Művésztelep (2013) – Michael Polish
Jack Kerouac három évvel az Úton megjelenése után, negyvenévesen lelki vákuumba kerül a róla kialakult beat-író képpel, amit a beatnikek rajongó közege csak tovább feszít benne. Talán ez Kerouac egyik legerősebb alkotása, amely rendkívül mélyen tárja fel a kiüresedés, a magány, az ihlettelenség állapotát. A filmben Jack (Jean-Marc Barr) egy elgyötört, gyengéd, érzékeny, végtelenül melankolikus és megfáradt író, aki a beat-nemzedékkel, mint társadalmi jelenséggel szembesülve, egyszerűen megszűntnek látja mindazt, amiről írt, amit élt. Kerouac ezen regénye nem igazán alkalmas forgatókönyvnek, annyira bensőséges és énorientált. A film ezúttal sem több, mint egy kivonata a regénynek; egy külső nézőpont megteremtésére alkalmas médium, amely éppen ezáltal távolodik el az író személyétől. Hiába a főszereplő narrálása, azok a mélységek és fájdalmak, amelyek a tekintetében tükröződnek, nem hozzáférhetőek. Annyiban működik a távolság, ahogy Kerouac is elidegenedik mindattól, amihez a siker előtt még szervesen kapcsolódott. Itt Kerouac az egyetlen főszereplő, senki sem tud hatni rá, legalábbis úgy nem, ahogy akarnak. A Művésztelep egy nosztalgikus filmélménynek jó, de a regény olvasása nélkül szimplán átlagosnak, akár unalmasnak is mondható.
Meztelen ebéd (1991) – David Cronenberg
Kétségtelen, hogy a William S. Burruoghs – álnevén William Lee – a leginkább megfejthetetlenebb alakja a társaságnak. A Meztelen ebéd c. regénye egyszerre obszcén, tárgyilagos, misztikus, vizionált, realisztikus, letisztult, mégis józan ésszel követhetetlen. Filmen valószínűleg megragadhatatlan; Cronenberg – bár a cím azonos – a regény elkészültét, az írógép mögött ülő, delíriumos írót mutatja be, ahogy az egyedül az írás által próbál a valósággal kapcsolatot teremteni és tartani. A munkafolyamat 1953-tól 1959-ig tartott, Burroughs városról városra vándorolt az anyagot hajszolva, könyvében egy narkós szerteágazó, bizarr és lecsupaszított világát fogalmazza meg pontosan, tárgyilagosan, precízen. William Lee (Peter Weller) rovarirtóként dolgozik, miközben felesége a rovarirtópor függője. Egy játék szerencsétlenül alakul, megöli feleségét, miközben maga is függővé válik.
A film szuggesztíven jeleníti meg William Lee gyötrődő táncát a valóság és delírium határán, ahogy egyetlen feladatára koncentrál, hogy jelentéseket írjon az interzónának. Erre a feladatra az általa hallucinált lények, rovarok szólítják fel, így egyféle ügynöki misszióba kezd, nem is sejtve, hogy a Meztelen ebéd c. regényén dolgozik, melyre íróbarátai – Ginsberg és Kerouac – hívják fel a figyelmét. Lee írói hitvallása, hogy kiirtsa az észszerűséget; a drog diktálja a szöveget, pontosabban a beszélő rovarírógép, akit elönt a kéj, mikor Lee belemerül az írásba. William egyre elveszik önmagában, a pszichedelikus és valós tapasztalat egyre azonosul, a valóság felismerhetetlenné válik számára, így fokozatosan feltárja lénye lemeztelenített világát. David Cronenberg filmje kifejezetten jól sikerült munka, nem csak a beat-nemzedék kategóriájában, hanem önmagában is.
