Az, hogy nagyszülők, szülők és gyerekeik is egy fedél alatt éljenek, igaz, már egyre ritkábban, de még ma is élő jelenség a 21. században. Most, a koronavírus miatt kialakult helyzet különösen nagy kihívás elé állítja ezeket a családokat, nem is beszélve a tanárokról, akiknek sokéves gyakorlati tevékenységüket kell átszervezniük úgy, hogy az online térben is működőképesek legyenek.
Szerző: Pap Rebeka
Generációs kisokos
Ahhoz, hogy megértsük felmenőink és a köztünk lévő különbségeket, meg kell vizsgálnunk, milyen társadalmi, kulturális és technikai változásokat éltünk át, és ezek hogyan formáltak minket különbözőkké. De ki kicsoda? A Baby boomerek az 1940–1959 között születettek, az X-generációba az 1960–1983 között, az Y-generációba az 1984–1994 között, a Z-generációba az 1995–2009 között világra jöttek tartoznak, a legfiatalabb, Alfa generációsok pedig a 2010 után születettek. Ezek természetesen nem egyik évről a másikra határolódtak el egymástól, az Y-nál például megfigyelhető, hogy a ’80-as évek Y szülöttjeinek attitűdje az X, míg a késői Y-osoké a Z-generáció sajátosságait mutatja.
Az igazi X-faktor
A hazai X-generáció még megtapasztalta a szocializmust. Szüleiktől is azt tanulták, illetve maguk is úgy szocializálódtak, hogy a közösségi érdekek az elsők, amik mögé szorul az ember mint individuum. Marc Prensky, a nemzetközileg elismert gondolkodó, író általánosságban az X-eseket nevezi „digitális bevándorlóknak”, akik csak felnőtt életük során ismerkedtek meg a technikai újításokkal, ezáltal sokkal nagyobb kihívás nekik ezeket átvenni, mint a „digitális bennszülötteknek”, azaz az Y, Z, vagy éppen az Alfa generációsoknak.
Fiatalság = bolondság?
Az „alfások” még nem tudjuk, hogy milyen tinédzserek, szülők és munkavállalók lesznek, hiszen még csak kisiskolás korúak, csupán az „előd-generációkból” következtethetünk erre. Ezek az Y-osok és Z-sek, akikről a legtöbbet hallunk a médiában, elsősorban negatív kritikákat, tapasztalatokat. A leggyakoribb sztereotípiák velük kapcsolatban az, hogy beképzeltek, munkakerülők, telefonfüggők és utazásmániások. Ez részben igaz lehet, hiszen tűnhet úgy, hogy a mai kamaszoknak és a fiatal felnőtteknek nem a közösségi, sokkal inkább az egyéni érdekek fontosak, ugyanis más, individuálisabb rendszerben nőttek fel, mint a szüleik.
A korábban említett „digitális bennszülött” jelző arra utal, hogy egészen kis koruktól kezdve a technika világában élnek: az információk tömkelege és a közösségi médiafelületek nyújtotta gyors, egyszerű kommunikáció létterében. Ezzel a „csomaggal” természetes, hogy maguk is kreatív, változatos és ingerben gazdag oktatásra és munkakörnyezetre vágynak. Náluk jelent meg először a nagybetűs AMBICIÓZUSSÁG. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a K&H Bank és a Free Association 2013-as felmérése, ami szerint a 19–29 évesek 44%-a mondta azt, hogy úgy érzi, nagyobb dolgokra hivatott, mint legtöbb társa. Az OTP Bank legutóbbi felmérése pedig megmutatta, hogy a Z- és Y-generációsok 84%-a tíz éven belül máshol képzeli el karrierje folytatását, nem a jelenlegi munkahelyén. Ők azok, akik nem félnek felmondani, ha valahol nem érzik jól magukat, mert a dinamizmushoz szoktak, mind az online, mind a valós térben. Tisztában vannak vele, hogy korukból adódóan még sok lehetőségük van, és több felületen is találhatnak álláshirdetéseket, mint idősebb társaik.
Hasonló magatartást mutatnak a magánéletükben is; kevésbé képesek elköteleződni, inkább kilépnek egy nem tökéletes kapcsolatból és ismét keresésbe kezdenek, amihez a randi applikációk és oldalak – mint például a Tinder – kiváló felületet biztosítanak. Ez teljesen ismeretlen magatartás a korai X-eseknek, pláne a Baby boomereknek. Számukra az elköteleződés, a család központi érték, életük egyik fontos szervező elve.
Ezek természetesen általánosítások, kivételek minden csoportban vannak és lesznek is.
Érdektelen diákok és figyelmükért küzdő tanáraik
Steve Biddulph, a világszerte elismert pszichológus azt mondta, hogy „manapság sok iskola egyenesen hadszíntér”. Ezt talán túlzó állításnak véljük elsőre, de vizsgáljuk meg, milyen a generációk eloszlása az iskolákban. Az Oktatási Hivatal 2017-es felmérése alapján egyre öregszik a pedagógusgárda Magyarországon, a tanítók és tanárok átlagéletkora 46-47 év. Ez azt jelenti, hogy többségük X-generációs, miközben néhány Y-os már csatlakozott a tanári pályához, de még jelen van egy kevés nyugdíj előtt álló Baby boomer is. Nekik főleg Z- és elsős, másodikos Alfa-generációsokat kell tanítaniuk. A paletta tehát igen színes.
Bereczki Enikő ifjúsági- és generációs szakértőnek 2019-ben a wmn.hu-n jelent meg egy cikke ebben a témában. Ott részletesen kifejtette, hogy a 20. századi oktatási rendszer nem tud lépést tartani a 21. századi gyerekekkel. Azok a tanárok, akik még a kék iskolaköpenyhez, a hátratett kézhez és a krétaporos órákhoz szoktak, nem értik, hogy a mai gyerekek miért tátognak meg táncolnak a telefonjuk előtt, miért istenítenek youtubereket, és hogyan értesítik egymást Usain Boltot megszégyenítő sebességgel mindenről. Ők tényeket, ismereteket akarnak átadni, miközben a diákok kinevetik őket, mondván, ezekre bármikor rákereshetnek az interneten, felesleges megtanulniuk az adatokat és a kész információkat.
Persze itt is vannak kivételek, már egyre több tanár vonja be a digitális táblát az órái menetébe, és tesz fel vázlatot vagy segédanyagot a közösségi médiafelületekre, de az idősebbek többsége még mindig ódzkodik a technikai újításoktól, mert hiába próbálkoznak, nincsenek hozzászokva ezekhez az eszközökhöz, és kudarcélmény éri őket.
Bereczki Enikő szerint az oktató szerepe egyre inkább mentorrá változik, hiszen a gyerekek már számos készséget autodidakta módon, netes anyagok segítségével elsajátíthatnak, legyen az videóvágás, webshop készítés, hangszer- vagy nyelvtanulás, esetleg programozói alapismeretek. Ezek valóban értékes tudást adhatnak, az önképzés pozitív hatásairól nem is beszélve, mint például az állhatatosságról és önállóságról. Tagadhatatlan azonban, hogy rengeteg értékes időt és energiát elvesznek tőlük az online játékok és a közösségi médiaoldalak. A pedagógusoknak talán a felelősségteljes ismeretszerzés és tartalomfogyasztás elsajátításában, illetve az időbeosztás fontosságára való felhívásban lenne szerepük.
Ugyanakkor hiába tanulékony a digitális nemzedék, ha szociális, közösségi készségekkel, érzelmi intelligenciával nem rendelkezik. Ebben elengedhetetlen a tanárok segítsége és tudása, hiszen ezek nem sajátíthatók el a kütyük nyomkodása által. Ahhoz, hogy a diákok elfogadják a pedagógusok mentorszerepét, szükséges, hogy tiszteljék őket és megértsék, milyen más értékeik vannak. Ugyanez igaz természetesen a családon belüli és munkahelyi környezetben tátongó generációs szakadék áthidalására is.
A generációs szakértő arra is felhívta a figyelmet, hogy a tanárok többsége abszolút jó szándékból a késleltetett megerősítést és jutalmazást választaná (ezzel sarkallva még jobb teljesítményre a tanulókat), de ez nem feltétlenül célravezető a mai fiataloknál, akik azonnali megerősítést, visszacsatolást várnak, mert különben elvesztik lelkesedésüket.
Nagy reformok, nagy álmok
Az elavult oktatási rendszerek megújításában érdemes lenne szem előtt tartani, hogy a mai gyerekek sokkal motiváltabbak, ha egyrészt magukért „dolgozhatnak”, másrészt ha élményekhez kötődik a tanulási folyamatuk. Bereczki felvetette, hogy amennyiben lazítanának a szigorú tanrenden és anyagmennyiségen, lehetne fordított tanítást, tanulást is alkalmazni, a diákok digitális területen oktathatnák tanáraikat és társaikat, ezzel maguknak is sikerélményt szerezve. Ehhez persze hatalmas alázat kellene a pedagógusok, és még nagyobb tisztelet a diákok részéről. Jelenleg talán utópikusnak tűnik, de remélhetőleg pár éven belül megvalósítható lesz ez az elképzelés is.
A vírus miatt kialakult távoktatás biztosan sok tanárt próbára tesz, de egyben fejleszti is őket, a diákoknak pedig lazább az időbeosztásuk, de több felelősség is hárul rájuk azzal, hogy rávegyék magukat az online órákra és a feladatok elkészítésére. A családok így több időt töltenek együtt, a nagypapa megkéri az unokáit, hogy mutassák meg neki, hogyan működik a Facebook, ők pedig meghallgatják, hogy milyen volt, amikor fél évet kellett várni egy Trabantra. Ki tudja, lehet, hogy még kamatoztathatunk is ebből a szerencsétlen helyzetből.
