Fekete Lindára, a Weöres Sándor Színház színésznőjére joggal illik az izgalmas jelző. Ezt a tulajdonságát azonban nemcsak érdekes életútja, hanem személyiségének érzelmes, humoros és örökmozgó varázsa teremti meg. Színészinterjú következik!
Kezdjük talán az elején: hogyan lett része életednek a színház és a színészet?
Mikor mondtam, hogy tuti színésznő leszek? Erre mindig azt szoktam válaszolni, hogy a mai napig nem dőlt el! (nevet) Most színésznő vagyok, de ki tudja mi vár még rám? Amikor megszülettem nem úgy sírtam fel, hogy „színésznő leszek”. Mindig volt bennem egy belső késztetés, hogy nevessenek körülöttem az emberek, örökké vidám hangulatot akartam teremteni. Akkoriban még nem beszéltek stand-up comedy-ről, de én már egész fiatalon műveltem.
Családi körben mutattad meg magad?
Igen, és természetesen baráti társaságokban, ahol hozzám hasonló korú gyerekek is voltak. Emlékszem, egyszer csak felpattantam, majd elkezdtem vicces történeteket mesélni: sztorikat, amik még nem történtek meg, vagy olyanokat, amiket szerettem volna, ha egyszer megtörténjenek. Igazából mindegy volt, csak pukkadjanak a nevetéstől!
Ezek szerint pozitív visszajelzéseket kaptál.
Szerették. A helyzet az érettségi után lett érdekes, ugyanis valamit fel kellett írnom a jelentkezési lapra. Mindenkinek volt határozott elképzelése: ügyvéd, mérnök, orvos… Nekem fogalmam sem volt, hogy mit szeretnék csinálni. Persze azóta rájöttem, hogy a színészetben benne van az összes létező szakma, hiszen bármit el kell tudni játszani! A pályaválasztáshoz a végső lökést a nagymamám adta: „te úgyis szeretsz bohócot csinálni magadból, legyél színésznő”! A budapesti Színművészetire nem mertem jelentkezni, mindenki óvott tőle, mondván úgysem vesznek fel; így előbb elvégeztem a Gór Nagy Mária Színitanodát, közben pedig minden évben felvételiztem a Színműre is. Szokásos éves program volt.
Mielőtt előre szaladnánk, beszélhetnénk a származásodról is! Tudjuk, hogy nemcsak magyar vér csörgedezik az ereidben.
Édesanyám orosz, apukám magyar, és Brazíliában nőttem fel. Ez egy vers, amit lehet akár skandálni is. Amikor új helyre költöztünk mindig összesúgtak a srácok: „jött ide egy tök izgalmas csaj, az anyja orosz, az apja magyar, ő meg brazil”, ez voltam én. Több kultúra keveredik bennem, én pedig néha nem tudom eldönteni, hogy hol érzem magam igazán otthon. Brazíliában teljesen más közegben nevelkedtem, ott sokkal nyitottabbak és szabad szájúak az emberek, így én is közvetlenebb vagyok. Az orosz vér mást adott. Ha édesanyámmal elmegyünk moziba, akkor ő már a reklámblokk alatt sírni kezd. El sem kezdődött a film, de ő már zokog! De Anya, miért sírsz? Még nem is tudjuk milyen lesz a film! Erre azt szokta válaszolni: „Nem, de annyira meg vagyok hatódva, hogy így együtt vagyunk…” Jellemző rám, hogy néha én is túlcsordulok.
Megelőztél. Azt szerettem volna kérdezni, ha összehasonlítod a három nép lelkét, akkor mire jutsz?
Érdekes, mert a magyar és orosz lelkület nem áll messze egymástól, bármennyire is szeretnék ezt különböző okok miatt hangoztatni. Mindkét nép nagyon mély érzésű, a brazilokra viszont ez egyáltalán nem jellemző. Ők nagyon éreznek, de ez csak arra a pillanatra szól, igazi carpe diem. Beleélik magukat a bánatba és a boldogságba, de nagyon hamar elfelejtik, olyanok mint a gyerekek.
Vagyis kissé felszínesebbek?
Ha találkozom egy brazil ismerősömmel, elbeszélgetünk órákon át, aztán eltelhet egy év is a következő találkozásig, de ugyanott tudjuk folytatni! Ezzel szemben nekik nincsen igényük arra, hogy a két találkozás között írjanak, vagy csak egyszerűen megkérdezzék, mi újság. Minek, ha fel tudjuk venni a fonalat? A brazil emberek amúgy sem ásnak a másik lelkében mélyre, nekik elég az, amit te mutatsz magadból. Teljesen a pillanatnak élnek és nagyon pozitívan gondolkodnak.
A főzésben melyik nemzet ételeit részesíted előnyben?
Főzés? Ne viccelj, engem nem engednek be a konyhába! Viccet félretéve tizenhárom éve vegetáriánus vagyok, nyaranta eszem halat és tengeri herkentyűket, ha kimegyek édesanyámhoz Franciaországba. Maga az evés viszont csodálatos dolog, de a legnagyobb lelkiismeret furdalás is! Azt hiszem ezzel mindent elárultam magamról. Amikor Oroszországban voltam a rokonaimnál plusz nyolc kilót szedtem fel! Nem tudjátok elképzelni, hogy az oroszok mennyit tudnak enni. Asztalhoz ülünk ebédelni, de minek álljunk fel, úgyis mindjárt itt lesz a következő étkezés!
Meg tudnám szokni! Amikor álmodsz, azt milyen nyelven teszed?
Beszélek álmomban, ez nagyon veszélyes… A mázlim viszont, hogy oroszul beszélek! Ezek szerint lehetséges, hogy oroszul is álmodom, de ébredéskor már magyarul gondolok vissza rájuk. A nyelvekkel kapcsolatban van még egy jó történetem. Egyszer fordítanom kellett egy brazil-magyar esküvőt!
Jól hangzik!
Életemben először csináltam ilyet, de gondoltam, miért ne? Végül is mindkét nyelvet jól beszélem, nem lesz gond… De volt ám! A házasságkötéskor ott állt az anyakönyvvezető, a brazil család, a magyar család, mindenki meg volt illetődve. Az anyakönyvvezető hölgy is izgatott volt, először bonyolított le vegyes esküvőt, így az üdvözlése nagyon hosszúra nyúlt. Csak mondta, csak mondta, már régen elfelejtettem a szöveg elejét… Eleve már ott leragadtam, hogy hogyan fordítsam le a „nagy megtiszteltetés, hogy az V. kerületi önkormányzat képviseletében…” kifejezést. Brazíliában töltöttem a gyermekkorom, de pont nem ezeket a szavakat használtam. Hosszú percek után rám pillant a hölgy és átadja a szót. Ott állok, széles mosollyal, mert az mindig nyerő és azt mondtam: „nagyon gratulál”. A brazilok le voltak nyűgözve, hogy milyen furfangos és bonyolult nyelv a magyar!
Visszatérve a színészpályafutásodhoz: mikor kerültél ide, a szombathelyi Weöres Sándor Színházba?
2011-ben kerültem ide, első darabom a Kabaré volt; előtte szabadúszó voltam, budapesti színházakban játszottam egy-egy darabban. 2009-ben végeztem a Színművészetin, ott Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába jártam. A Kabaré után ültünk le Jordán Tamással beszélgetni és felajánlotta, hogy maradhatok huzamosabb ideig is. Azóta nem is tudom hányadik évadod csináljuk! Lassan szombathelyinek mondhatom magam.
Végül felvettek a budapesti Színműre. Hogyan emlékszel vissza ott töltött időre?
Jóval idősebb voltam, mint a társaim, ezt pedig titokban kellett tartani. Mindig fejszámolnom kellett, hogy mikor is „érettségiztem”, sokszor lebuktam, mert rossz vagyok matekból. (nevet) Nem szerettem volna, ha tudják, hogy túlkoros vagyok. Volt olyan osztálytársam, akivel tíz év volt köztünk, az nagyon sok ilyen fiatalon. A főiskolán előjött a bezártságtól való iszonyom is. Azt ígérték, hogy majd átformálnak, megtörnek, és újra összeraknak, én ebből semmit sem vettem észre. Csak azt láttam, hogy fekete falak és neoncsövek között vagyunk reggeltől estig. Sosincs vége, nem jön egy vasárnap, hanem a hét minden napján dolgozni kell. Beszéltem a Kerényi Imrével, hogy legalább vasárnap kimehessek az erdőbe fát ölelgetni!
Mesélj Kerényi Imréről! Annyi rosszat hallani mostanság róla.
Eszembe jutott egy tragikomikus történet vele kapcsolatban. Negyedik év vége volt, ez már arról szólt, hogy ki hol helyezkedik el, melyik színházban és kikkel fog együtt dolgozni. A hangulat már pattanásig feszült. Ebben az időszakban egyszer bejött a Kerényi és azt mondta, hogy üljünk össze, nagy hírem van! Mindenki nagyon izgatott volt, boldogság a szemekben: biztosan csupa jó híre lesz a tanár úrnak. Imre leült, a feje fölött összecsapta a kezét, ahogyan mindig is szokta és azt mondta: „Na! Újrafordítottam a Bánk bánt!” A magyar nyelvű Bánk bánt! Ültünk és elképedve néztünk, hogy ez miért jó hír nekünk?!
Ez „aranyos” lehetett tőle. Milyen színészpedagógus Kerényi?
Sok jót tudok mesélni róla, ez a történet is ma már inkább vicces, akkoriban nem volt kedvünk nevetni. Kerényi Imre olyan dolgokat tanított nekünk, amikre mások nem is gondolnak. „Barátkozz össze a kellékkel!”– mondta- „Az a legjobb kellék, amit te magad csinálsz. Ha nem tudod elkészíteni, akkor vidd haza, beszélj hozzá, fogdosd!” Szinte blődnek tűnik elsőre, de később teljesen bebizonyosodott, hogy mennyire igaza van. Egyszer Szolnokon felvételiztem, ez még a Színművészeti előtt volt közvetlenül. A felvételin az előadott jelenetem kelléke volt egy gyertya, amit hirtelen ötletből vittem fel a színpadra. Előadtam a jelenetet, de közben teljes erőből belefejeltem a gyertyába. Mi történt? Baleset, ugyanis nem barátkoztam össze a kellékkel! Felszakadt a szám, minden csurom vér lett, mindezt egy Elektra-monológ közben! A felvételi bizottság velem szemben ült, és teljesen elképedt: „Zseni ez a nő, volt ideje bekapni még a vérkapszulát is! És még a szája is feldagadt!” Nem vették észre, hogy balesetet szenvedtem, én ugyanakkor éreztem, hogy nagy baj van. Angelina Jolie szája hozzám képest piskóta volt. Végül a sebészetre kerültem és össze kellett varrni a számat. Kerényi rengeteg hasonló és praktikus dologra megtanított minket. A fiúknak mindig ezt mondta: „Fiúk, szeressétek a boxot!” Természetesen a cipőjükre gondolt.
Említetted, hogy szeretsz nevettetni. Mi történik olyankor, ha egy komoly és drámai szerepet kapsz? Azt is tudod ugyan olyan lelkesen játszani, mint egy könnyedebbet?
Akkor iszonyatosan szomorút játszom, de ugyanazzal a lelkesedéssel! (nevet) Érzéketlent játszani a legnehezebb számomra. Az orosz vér olyankor mindig elő akar buggyanni. A Kísértetek című Ibsen-darabban, amit most játszunk, pontosan egy ilyen karaktert keltek életre. Senki sem kíváncsi az érzelmeimre, nem akarják megtudni, hogy milyen harcok zajlanak bennem, kifelé csak hidegséget mutathatok. Vissza kell bújnom magamba. Ez a Regine nevű lány egy nagyon reálisan gondolkodó csaj, sőt talán hideg és számító, nincsenek érzései. Nekem viszont lehet, hogy lesz csillogás a szememben!
Egy kis extra rejtett tartalom a karakterben.
Igen! Amúgy úgy gondolom, hogy könnyebb jó drámát játszani, mint nevettetni. Lehet, hogy én azt gondolom valamiről, hogy nagyon mókás, más meg faarccal ül és hallgat. Szomorú érzelmeket sokkal könnyebb kicsikarni az emberekből. Mindenkinek van a lelkében egy-egy érzékeny és lágy rész, ahová be lehet találni!
Az interjút Kocsis Marcell és Egervári György, a fotókat Herczeg Ákos készítette.
