Egy szántóeke, egy széttúrt ruhakupac és egy puccos konyhapult… Látszólag a világon semmi közös nincs bennük, mégis mind ugyanarról mesélnek: egy cukormáz nélküli, személyes történetről, ami akár a szomszédban is játszódhatott volna, amihez valahol mindnyájunknak köze van. Egy kislány történetéről, a rá mért csapásokról, a világba vetettség terhéről és a kulcskérdésről, hogy tulajdonképpen mit is keresünk mi ezen a világon: mert „az ember csak a saját történetét tudja elmondani”.
2020. február 2-án debütált a Radnóti Tesla Laborban az Én, Iphigénia című monodráma, melyet a Manna Produkció keretei közt egyszerre négy rendező állított színpadra. A szöveget Závada Péter kifejezetten az előadó, Eke Angéla színművésznő számára írta a vele készített interjúk és beszélgetések alapján. Az így született karakter az antik hősnő, Iphigénia sorsát idézi meg, miközben nem szűnik meg teljes egészében önmaga maradni. Az előadás látványát Tihanyi Ildi tervezte, dramaturgja pedig Bódi Zsófi.
A darab nem csupán a személyre szabott vonatkozása miatt izgalmas. Az ember megvált egy színházjegyet, elmegy az előadásra, és azt várná, hogy a megszokott módon leül szépen a helyére (öt perccel a kezdés után még egyszer feláll, hogy helyet adjon a sor közepére igyekvő, elkésett nézőkollégáknak), majd annak rendje s módja szerint kényelmesen végignézi a darabot az elejétől a végéig. Ezúttal Iphigénia mesél, mesél, (énekel, táncol), mesél… és harminc perc múlva, mintha elvágták volna a szálat, vége van. Vége, de mégsem. Hiszen kezdődik újból. Új ruhában, új helyszínen, kisebb-nagyobb változásokkal, mást és mást kihangsúlyozva, de a történet ugyanaz. Háromszor játszódik le előttünk egy összeválogatott életmontázs ugyanazon szereplőkkel és állomásokkal, mégis más körítésbe helyezve a szituációt. Közben lassan rádöbben a néző, hogy épp egyfajta különleges egyet fizet hármat kap akcióban részesedik.
Négy rendező, három rendezés, amelyek két nő történetét mossák egybe és jelenítik meg egyetlen szálra felfűzve. Nagyon kíváncsi lettem, hogy vajon melyik rész kinek a rendezése, de mivel a színlapból ez nem derül ki, utána kutakodtam egy kicsit.
Az első részben Sándor Dániel Máté elképzelései elevenednek meg. Ez a feldolgozás áll a legközelebb egy antik miliőhöz. A helyszín eleinte nehezen behatárolható, mivel díszletet itt tulajdonképpen nem látunk a színpadon, csupán egy mikrofon lóg be a plafonról. Mikor az előadás kezdetén lemennek a fények, egy hang mondja el a sötétben, mit is kellene látnunk magunk körül. Ház mögött a domb, szőlő, szántóföld és valahol a távolban egy cseresznyefa áll. Ekkor látjuk megérkezni a mi Iphigéniánkat egy egyszerű, fehér, hosszított ingben, amint egy nehéz ekét von maga után. Hosszú Rapunzel-hajfonata saját maga ostora. Nagyon találó ez a kezdő motívum, mert egy képben kifejezi mindazt, amit később részletekben látunk kibontakozni. Eke Angélának még a nevét is felhasználták szimbólumként mindarra, amit akár ő, akár hősnője von maga után egy életen át.
„Te adod ki ezt a hangot.
A gabonaszálak zörgése a te történeted.”
Illetve nem tudom, lehet-e egyáltalán valódi hősnőként tekinteni rá, mivel itt mindvégig egy passzív karakter meséli el az őt kísértő emlékeket, amelyeknek csupán elszenvedője volt. Ez az Iphigénia nem egy drámai jellem. Nem cselekszik, mert adott helyzetében nem tud cselekedni. Ő korunk elveszett embere, aki ártatlan szemekkel nézelődik a világban és azon értetlenkedik, miért van itt ennyi mocsok. Sehová sem tartozik, így nem tud mást tenni, csak menni, menni és keresni.
A második felvonás egy kislány szobájában játszódik. A földön hatalmas ruhahalom, apró kabátok, pulcsik, zoknik sokasága lepi be a szőnyeget. Gryllus Dorka és Soós Attila rendezésében a gyermekiség motívuma éleződik ki az anya-lánya kapcsolattal párhuzamosan. Majd feltűnik egy diszkógömb, bulizás, csak hogy kis időre elfelejtsük, amit úgysem tudunk. Meddig szorongathatjuk vajon a kinőtt gyerekruhát és hol a határa az elengedésnek?
Végül a harmadik egységben Spáh Dávid egy egészen másfajta koncepcióval dolgozik. Egy nevetségesen groteszk főzőműsor adásának keretében, bájolgások és eltúlzott gesztusok közepette hangzik el az addigra már jól ismert történet, miközben Iphigénia már tényleg minden (konyhai) eszközt bevet. A fájdalom ezúttal erős indulatba és alkoholizmusba csap át, míg a lisztben úszó, borban tocsogó konyhapult az előadás végére valódi csatatérré válik.
Olyan ez a három rész, mint három láncszem: ugyanabból az anyagból készültek, önálló egységek, de egybefűzve őket mégis egy nagyobb, tágabb képet kapunk azokról az összetett kérdésekről, problémákról, konfliktusokról, amiket a darab felsorakoztat.
De ki is volt valójában Iphigénia? Az antik görög drámairodalom ikonikus nőalakja, a mükénei király, Agamemnón idősebbik lánya. Általában az ártatlan áldozat ideájával azonosítják, akit saját apja kénytelen a halálba küldeni. Iphigénia hajlandó alávetni magát apja akaratának, kész meghalni azért, hogy ő elérje a célját. Tisztaságát és nemes lelkét az istenek pedig azzal jutalmazzák, hogy elragadják őt az áldozati oltárról.
A mi 21. századi Iphigéniánkat Eke Angéla életútjának mozzanatai ihlették. Ő azt a kislányt mutatja meg, aki apa nélkül nőtt fel. Aki egy diszkóban fellobbant románcból fogant. Aki csak úgy becsúszott, majd az apuka lelépett. Ismerősen cseng, nem igaz? Hősnőnk helyzetével sokan tudnának ma azonosulni. Ahogy gyerekként lépésről lépésre ráébred az ember, hogy valami nincs rendjén az életében. Ez az apa-lánya „fantomkapcsolat” árnyalja be az életét. Valami, vagyis valaki hiányzik. De hogy hiányozhat valaki, akit sosem ismertünk? Mégis ott tátong „egy lyuk a mellkasban”. És akkor elkezdődik: a gondolatáradat lavinaként indul meg, és megállíthatatlanul beborít mindent. Az első fázis az értetlenkedés, a „miért hagyott el bennünket?”. Majd jön az önostorozás: hogyan tudtam volna megfelelni neki, miért nem voltam elég jó, biztosan bennem van a hiba. Mit kéne tennem, hogy szeressenek? Milyennek kellene lennem? Megteszek bármit, „feláldozom magam”, csak lásd meg végre, hogy engem is lehet szeretni.
A tehetetlenség mindent kaotikussá tesz benne és körülötte, miközben kétségbeesetten vágyik arra, hogy megértse valaki. Kétségkívül áldozatává válik a körülményeknek. Anyja félrecsúszott életének, a szegénységnek, az apa érdektelenségének és annak, hogy bármit is tesz, vannak dolgok, amik soha nem fognak megváltozni. Hogyan lehet mindezt feldolgozni és létezik-e megbocsájtás? Eke Angéla érzékenyen és sok szenvedéllyel mutatja be a rengeteg vívódást, az identitás keresésének pillanatait és a belső harcokat, amiket a gyökértelenség átka zúdított rá. Mindezt a zenék váltakozása is szépen érzékelteti: olykor dübörgő elektronikus dallamok és villódzó fények hasítanak a levegőbe, de van, hogy épp Dmitri Shostakovich jól ismert walzerja csendül fel a teremben.
Iphigénia könyörtelenül őszintén kimond mindent, ami a szívét nyomja és nyers szarkazmussal próbálja enyhíteni a fájdalmat és a dühöt, amit szülei iránt érez. Viszont nem veti meg őket, még ha sokszor úgy is tűnik. Anyját valahol tiszteli és sajnálja, apját próbálja megérteni, de nem tudja.
„Apa fáradt. Apa dolgozik. Apa harcol. Apa kurvázik. És ez így természetes.”
Próbál megbocsájtani és bocsánatot nyerni. Fél, hogy ő is örökölte anyja elszúrt életét azzal, hogy megszületett. Mert a szülők olykor hibáznak, elhamarkodják a dolgokat. De a gyerek megszabadulhat-e a rányomott bélyegtől, és tud-e magára úgy nézni, mint aki nem csupán egy hiba következtében lézeng a világban? Hogyan vethetné le a láncait és kezdhetne egy boldog, teljes életet? Komoly társadalmi probléma van itt kimondva, amelyről nem beszélünk eleget.
A mükénei Iphigéniát végül az istenek mentik meg és ragadják el egy jobb helyre, a budapestit pedig képletesen a szél fújja el valahová, ahol a múlt sebei a kimondás erejének hatására reményeink szerint begyógyulhatnak, és elkezdheti felépíteni új önmagát. De hogy hogyan, azt már csak egy új darab mesélhetné el.
