Szívesen gondolunk vissza 2016 nyarára vagy még korábbra, ahol az LMFAO nem volt világkringé téma, sokkal inkább a korszakalkotás végterméke. A mai albumajánló esetében 1998-ig fogunk visszamenni.
1998 egyrészt azért fura „érzés”, mert van, aki már az egyetemi alapképzést is elvégzi idén ebből a korosztályból, másrészt mégsem tűnik lehetetlenül távolinak, ugyanis a punk rock képviselői nemcsak turnéznak, de ugyanúgy emberek ezreit képesek bevonzani, mint tették azt a zenei tápláléklánc csúcsán.
A kicsit kevésbé emlegetett zenekar, az Offspring talán legsikeresebb lemezét szintén a korábban említett évre tehetjük. Az Americana háromnegyed órán keresztül visz vissza abba az időben, ahol nem egy idealizált világ volt az Amerikai pite, hanem ugyanúgy az a hierarchikus versengés zajlott, mint a mostani években. Az egyetlen különbség, hogy akkor a világot nem problémákkal teletűzdelve élték. Persze, akkor is sokan érezték szarul magukat, mégsem sírós, olykor már-már halálvágyó dalokkal oldották meg a gondokat (itt pedig lehetne reflektálni Billie Eilishra, akinek rajongóinak nagy része sajnos talán túl korán kezd el törődni az élet szobájának szürkébb sarkával is).
Ez a lemez nem akar világot megváltani, de belemegy az arcodba, emléknyomatot hagy az amerikai fiatalságról, szétveri a lelkünk bútordarabjait, és sörpongozik anyánk féltett vázái mellett. Mert ez a lázadás jó ideje nincs meg a popkultúrában. Itt viszont nemcsak leír, hanem sokkal inkább magával is ránt minket. Miért ne mehetnénk ki ma kosarazni? Miért ne hívhatnánk át ma a srácokat?
Az Offspring 45 percében három ikonikus dal mellett a kevésbé ismerteket is nagy-nagy előszeretettel ajánlom, és habár élőben Dexter Holland énekhangja hasonlít az enyémre (mivel az ember vagy rocksztár lesz, és megcsinálja, vagy elmegy zenei újságírónak), ennek ellenére ezzel kívánnék modern zenei ajánlatunk mellett vesénrúgós vasárnapot mindenkinek!
