Az év egyik legjobb filmjét egy dél-koreai rendezőnek köszönhetjük, aki a társadalmi különbségeket szemlélteti egy kidolgozott motívumrendszerrel, mély kérdésekkel, remek színészekkel, egy kevés humorral: és mindezt nagyon szórakoztatóan teszi.
Bár kevesen tudják, Ázsiának van egy rejtett kincse a filmművészet terén: Dél-Korea (de persze Hongkongról sem feledkezhetünk meg). Kínához, Japánhoz, Tajvanhoz viszonyítva minőségüket, termelékenységüket tekintve szinte állíthatjuk, hogy a keleti földrész Hollywoodjáról beszélünk; azonban mégis nagyon kevés alkotásuk jut el hozzánk. Valószínűleg erre az alapvető előítéletek, az ,,idegen nyelvű” filmek iránti zárkózottság adnak okot, pedig az említett erényeken kívül a műfaji sokszínűség is figyelemre méltó a dél-koreai filmeket tekintve. Idén az év egyik – talán legjobb – filmjét pont ők ajándékozták a közönségnek: az ország egyik kiemelkedő rendezője, Bong Joon-ho már eddig is színes és érdekes filmográfiával rendelkezett (a Zodiákusra emlékeztető A halál jele, ami alternatív körökben szinte kultstátuszt vívott ki magának; az intim, de fordulatos és megérintő Mother). Kitekintett a tengeren túlra is (Snowpiercer, Okja), azonban ezek a próbálkozások kevésbé jártak sikerrel. Késő tavasszal Cannes-ban mutatták be legújabb munkáját, a Parasite (Gisaengchung) című filmet, ami azonnal el is csente a fődíjat – megjegyzem, nem érdemtelenül.
A Parasite egy szegény szélhámos család története, akik egy gazdag, naiv családot kihasználva biztosítanak maguknak egzisztenciát. Először a fiú kerül be az utóbb említett környezetbe, majd szépen lassan beépíti húgát és szüleit is az alkalmazottak sorába. Kifejezett narrátor nincsen a filmben, azonban ha ki kéne emelni valakit, leginkább a fiú szemszögét ismerjük meg mélyebben. Nehéz definiálni az alkotás műfaját; mind dráma-, mind thrillerelemeket tartalmaz, viszont abszolút ráaggatható a heist-filmek kreativitása és tempója egyes részeknél, és a humorral sem szűkölködik a rendező. Hogy miben erős ez a film? Az a legnagyobb problémám, hogy mindenben. A színészek mind hozzák az elvárható szintet, a gazdag család ,,anyukáját” (Yeo-jeong Jo) és főleg Dél-Korea egyik népszerű színészét (Kang-ho Song), a szegény család patriarcháját emelném ki.
A forgatókönyvet tekintve a cselekmény fordulatos, a folyamatosan pörgő dialógusok szintén a heist-filmekre emlékeztetnek. Az egyik legerősebb tényező azonban a fényképezés, ami Kyung-pyo Hong nevéhez kötődik, aki már a tavalyi Burningben és egy nagyon különleges horrorban, a The Wailingben is hatalmasat alkotott, érdemes odafigyelni rá. A képi ábrázolás összefügg a történet konnotációjával: visszatérő kép az eső, a lépcső, amely erős szimbolikával bír. A film egyik értelmezése szerint a Dél-Koreában erősen kinyílt ,,olló” ábrázolását is látjuk, amelyhez a lépcső társadalmi létrát illusztrálva, mint társadalmi szinteket átívelő útként funkcionál. Visszatérve az elemzési szempontokhoz, ki lehet jelenteni, hogy a rendezés bravúros. Bong Joon-ho jól adagol, remekül érzi az arányokat és ennek eredményeképpen (a majdnem maratoni hosszúsága ellenére) egy percre sem ül le a film.
A szegény karakterek találékonyak, a gazdagok sekélyesek – azonban lehetetlen eldönteni, hogy valójában ki az igazi élősködő. A filmnek igazából ez a kulcsa: a két család, amelyek társadalmi szinteket tekintve ég és föld, olyan szinten rétegeltek, hogy szimpátiát, szánalmat, felháborodást egyaránt váltanak ki a nézőből. A gazdagok például többször is antipatikusak, de egyik karakter sem fekete-fehér, hiszen vannak olyan erényeik, amelyek némileg ellensúlyozzák a sznobizmusukat. Erre az anyagiak által kialakult falra építkezik a rendező: az alagsor erős ellentétbe kerül az építészetileg is lenyűgöző, tökéletes helyen lévő, óriási házzal. A félhomályból, koszból és káoszból jutunk el a hatalmas üvegablakokkal rendelkező ,,palotába”, ahol minden rendben van és tökéletes: apa, anya gyerekek, kutyák, bejárónő. Több momentum, mint a gazdag házban lévő pince rejtélyes lakói, vagy akár a nappaliban lévő asztal alá bújás szintén erősíti ezeket a társadalmi ellentéteket. Fontos jelenség még a filmben a ,,szag”, amely alapján a szegény család szinte beazonosíthatóvá válik: hiába minden külsőség, igazán sosem tudják lemosni magukról azt, hogy kik ők valójában, ide kapcsolódik gyönyörűen az eső motívuma. Ítélkezni azonban nem akart a rendező, a karakterek megítélését (nagyon helyesen) a nézőre bízza.
Bong Joon-ho ,,műfajrendezőnek” tartja magát, aki különböző műfajokat szeret kipróbálni mindamellett, hogy nem követi azokat a konvencionális motívumokat, amelyek az adott zsánerre jellemzőek. A Parasite-ban is erős üzenetet próbál közvetíteni a szétszakadó társadalomról, amely nemcsak Dél-Koreára, hanem több országra jellemző napjainkban. Bár keményvonalas művészfilmes részekkel rendelkezik, a Parasite mégis érdekes és izgalmas film lehet a szkeptikus közönség számára is, akik vevők a társadalmi drámákra, lassabban kibontakozó thrillerekre. Véleményem szerint nagy szerencséje, hogy a Roma mint idegen nyelvű film tavaly kitaposta neki az utat a díjátadókra, így lehet szurkolni Bong Joon-ho alkotásának a díjszezonban.
Kiemelt kép: gq.com
