Napjainkban egy misztériumjáték kaliberű darabot színpadra vinni nem kis bátorságra vall. Szenteczki Zita rendező azonban bebizonyította, hogy kreativitással, a szöveg megfelelő összevagdosásával és egy karakterközpontúbb értelmezéssel lehet úgy csomagolni Paul Claudel művét, hogy szórakoztató legyen, és az időtálló értékei se csorbuljanak.
Az aszkézis és önmagunk sanyargatása manapság tabutémának számít, de legalábbis nem túl trendi dolog. A tragédiákkal próbálunk nem foglalkozni, „nem oda nézni”, vagy annyira hozzászoktatjuk magunkat, hogy már szinte bármi lepereg rólunk (akciófilmek, híradók) Vagy legalábbis azt hisszük, hogy lepereg, aztán meg hirtelen teljes súlyával omlik ránk saját halandóságunk tudata. De ez azért nem túl gyakori. Ellentétben a középkorral, ahol minden második utcasarkon a halál valamelyik formája köszönt rá az emberre. Ebből az „életérzésből” táplálkozik ez a darab is.
A történetünk hellyel-közzel egy középkori francia birtok területén zajlik, ahol egy kis család, élükön Anne Vercors (Spilák Lajos) családapával tengetik mindennapjaikat. A család feje azonban egyszer csak úgy dönt, megelégelte a boldog hétköznapokat, és a krisztusi szenvedést magára vállalva elutazik a Szentföldre. (Egyébként vicces, hogy a szenvedést morális kötelességként sokszor hangoztató figura az egyetlen, aki gyakorlatilag egy percet sem szenved az egész darabban). Az egész jelenségnek van egy kis kapuzárási pánik felütése, amihez a motoros sisak és a Marilyn Manson számfeldolgozás még rá is segít kicsit. Elhagyja feleségét (Nyakó Júlia), a szomorú, de odaadó, férje árnyékában élő anyát.
Sokszor előtérbe kerül a női szereplők akaratának teljes figyelmen kívül hagyása, egyszerre reflektálva ezzel az akkoriban fennálló nemek közti viszonyokra, és arra is, hogy sajnos ma is értjük, hogy miről van szó. Vercors utódjául fogadott fiát, Jacques Huryt (Sipos György) teszi meg, akihez ugyanezzel a mozdulattal hozzáadja idősebb lányát is, Violaine-t (Homonnai Katalin). Itt lép be szerepébe Violanine húga, az áskálódó Mara (Pallagi Melitta – a karakternév egyébként keserűséget jelent), aki hamar neki is áll, hogy megfúrja az esküvőt. Nem teljesen jogtalan a dühe egyébként, hisz a gazdaság nagy részén Ő dolgozik, Jacques-ba pedig szerelmes. Kifigyeli, ahogy testvére megcsókolja Pierre de Craon (Nagypál Gábor) templomépítőt, aki nem mellesleg leprás is, amiért még korábban megkísérelt erőszakot tenni a tiszta lelkű Violainen. Innentől kezdve nyert ügye van, Violaine ugyanis elkapja a leprát, Jacques elfordul tőle, az egész világ cserben hagyja, Mara pedig boldogan átveszi a gazdaság irányítását.
Ez a boldogság nem tart örökké, ahogy az már lenni szokott, Mara gyermeke ugyanis halva születik. Felkeresi nővérét, akit ekkorra már a felismerhetetlenségig torzított a betegsége, és megkéri, hogy támassza fel halott gyermekét. Violaine sem érti pontosan, hogyan, de hite miatt sikerül neki, a csecsemő életre kel, éppen csak a szeme lett olyan, mint amilyen Violainé volt. Mara ezek után még inkább meggyűlöli nővérét, és megkísérli megölni őt. Terve nem jár sikerrel, a félholt Violainet a közben meggyógyult Pierre viszi el a birtokra, ahol Jacques megbocsát neki, és fordítva. A temetésre még pont befut Vercors papa, ahol a sír felett rácöccintenek egy pofa sörre, és elfilozofálgatnak az élet nagy kérdéseiről. Nem éppen a megszokott katarzis egy ilyen típusú drámában, de mégis valahogy csodálatosan működik.
A narrátor szerepét a Fekete Ruhás Alak (Lovas Dániel) tölti be, aki bele-beleszólogat az eseményekbe, a szomorúbb részeknél egy ötéves kisfiú teljes drámaiságával hatódik meg, de leginkább kiapadhatatlan humorforrás. Mindenesetre egy roppant szórakoztató jelenség, és ötletesen fogja egybe a darab egészét.
Az égi szerelem értelmezése ebben a modernebb köntösben sokkal szabadabban értelmezhető, ugyanis nem kizárólag Isten szeretetére fókuszál, hanem magára a hitre. Arra helyezi tehát a hangsúlyt, ami értelmet ad a szenvedésnek, amitől cipelhetővé válik a keresztünk (lepránk). Láthatjuk ugye, Violaine hite elég volt ahhoz, hogy feltámasszon egy gyermeket, a férfiak közül pedig hárman is szerették és nem sokra ment vele. Háromféle földi szerelem bukása ez. Pierre lángolva szerette, tele szenvedéllyel. Eszményítette Őt, épp ezért nem láthatta reálisan. Nem is a lányt szerette, hanem magát a szerelmet, amit utána művészi pályafutásában kamatoztatott, nem is érdekelte különösebben, rajongása régi tárgya él-e vagy sem. Jacques földhözragadtabb ember. Ő az egyszerű, de szilárd, nehezen megingatható szeretetet képviselte. Épp ezt csúfolta ki, amikor saját erkölcsi ítéletében bízva az első nehézség után elküldte magától a lányt. Azt hitte, megcsalták, döntésében végül pont ő vált csalóvá. Vercors pedig az apai szeretetnek csak valami parodisztikus formáját képviseli. Szerette, mert szeretnie kellett, mert ez volt a dolga, de közben valahogy mégsem érezzük ezt egy percig sem.
A minimalista díszletet nagyon ideillőnek éreztem, hiszen ezek a karakterek sokszor annyira szélsőségesek, vagy éppenséggel szimbolikusak voltak, hogy megszűntek személynek lenni, és ezáltal a környezetük sem volt fontos. A bútorok groteszksége talán ezektől az eszméktől, vagy értékrendektől való kényszerű távolságtartásunkat jelzi. Még felismerjük őket, de azért már nem ugyanúgy, fél ezer év távlatából nézve.
