Egyszerre hátborzongató és csodálatra méltó, ahogy az irodalom találkozik komolyzenével, neofolkkal, pszichedelikus-posztrockkal, ahogyan ősi hangszerek, Pilinszky János, Charlie Chaplin és a Pink Floyd nem csak hogy megférnek egymás mellett, de valami egészen újat is alkotnak. Ez a Szekvenciák.
Első hallásra úgy gondoltam, a Szekvenciák majdhogynem értelmezhetetlen magas szintű irodalmi és zenei ismeretek nélkül, aztán rájöttem, hogy én is igencsak hiányt szenvedek ezekben az ismeretekben, a magam módján azonban nagyon is értem, hogy mi a lényege annak a nagyjából 90 perces projektnek, amelyet néhány nagyon különböző, mégis valamiben hasonló fiatal alkotott meg.
Ahhoz hasonlítható, mint amikor egy nagyon forgalmas, harsány városban a csendes szobánkból kilépünk az utcára, és egyszerre megrohannak minket a különféle hangok, ingerek. Beszélgetés, kiabálás, kutyák ugatása, madarak csicsergése, gyereksírás, szirénázás, a talpunk alatt elhaladó metró rázkódása. Mindez mégsem zavaró, mert hozzászoktunk; ez az életünk része, vagy talán épp maga az élet. A Szekvenciák is ilyen, a legkülönfélébb hangok, hanghatások találkoznak benne, és talán egy másodperc töredékéig zavar minket ez az összevisszaság, utána azonban hozzászokunk, elveszünk benne, ám mégis összeállhat valami nagyobb egésszé mint hangok keveredése. Senki sem ugyanúgy értelmezheti, hiszen mindenki mindent máshogy dolgoz fel, különféleképpen éljük meg ugyanazt az eseményt, élményt. A Szekvenciák célja, hogy egyfajta katarzist váltson ki a hallgatójából, akit isteni magasságokba, az álom és a valóság határára emel a hangzásával, valamint zenével kevert, sokszor hátborzongató lírai, vagy prózai műrészletekkel.
Jamriskó Tamással, a Szekvenciák egyik alkotójával, az Első Pesti Egyetemi Rádió főszerkesztőjével 2018 szeptemberében találkoztam először, amikor félős egyetemi gólyaként beültem a nálam alig pár évvel idősebb fiatalembernek az órájára pusztán csak azért, mert szükségem volt arra a három plusz kreditre, amit a kurzus adott. Három kreditből végül hat lett, mivel a következő félévben is felvettem az órát, Tamás és a rádiózás által pedig a személyiségem olyan részeit is felfedeztem, amiknek a létezéséről fogalmam se volt. Kicsit ilyen a Szekvenciák is.
Az óráin többször is találkoztam a Szekvenciákkal, de igazán sosem tudtam hova tenni, azt viszont nem gondoltam volna, hogy azt a különleges hangzású, néha már-már apokaliptikus, posztmodern művet, amibe néhányszor belehallgattunk, ő és egy maréknyi korombeli egyetemista alkotott meg.
Az alábbiakban Tamással készített interjúnkat olvashatjátok.
https://www.instagram.com/p/B0B39BrBUkA/
Mi inspirált a Szekvenciák megalkotásában, honnan jött az alapötlet?
Még öt évvel ezelőtt a titkos blogomra írogattam a szuburbia nyugalmából. Volt egy ilyen skiccem:
A szél szétfújja illatod, mint az isten ujjairól hullanak az éonok,
A tél nem sikerül. Csuszamlós, nyirkos, nyálas idők jönnek,
Befogom a szám, majd köd lesz a többlet.
S én vagyok. Vagyok, vagyok, vagyok.
S baltával faragom, növesztem, feltámasztom
(a szőkés arcélt a teraszomon)
s kopok, kopok, kopok.
Az élet néha megrázkódik
(mint a kutyák eső után)
és elbűvölnek kisbájai
(mert illanóak és ítéltettek)
ha ez a világ szelídítésre vár
legyetek pilácsok!
de ne a keserűség piedesztálján.
Ez nem sablonnal firkantott parancs
kérés
kívánat
remény
vakhit
sóhaj.
Egy hajszálat találtam.
színét nem tudom,
a világom olykor nem színhelyes.
És volt egy pillanat évekkel később egy őszi, vagy talán már téli éjszaka, miközben a Pale Horse Named Death zenekar Die Alone dalát hallgattam, hogy „mi történne”, ha a dal kiállásaira, az instrumentális részekre ráraknám a skiccet darabokban. Fogtam egy szörnyű minőségű mikrofont, felmondtam és összevágtam az anyagot. Aztán körülbelül két évre félre is raktam. Lehet, érnie kellett neki, mert azért gót metált összerakni bármilyen szöveggel elég cheesy vagy cringe, túltolt, pátoszos, gruftiskodó tud lenni. Majd másfél évvel ezelőtt néhány belsős pesti bulin szelektorkodás után egy régi barátom, Kocsis Péter a Hanságból megkeresett, hogy lesz náluk az Omlás Virágai Malomfesztivál, ahol a koncertek, művészeti előadások után zenélhetnénk valamit – egyszerű zenepakolgatásról volt szó, de mindkettőnknek sajátos ízlése van. Szívesen mentem hozzájuk, és hirtelen ihlettől és lelkesedésből összeraktam egy Trippy Saturn nevű anyagot, ami talán a Szekvenciák ősének mondható. Szombat estéből vasárnap hajnalba hajlottunk, alig voltak, de az atmoszféra nagyon jó volt. Egy régi, száz éves hengermalomban voltunk és miközben ez és Sisters of Mercy szólt, néhány sarokkal távolabb egy esküvőn pedig Dr. Alban és hasonló esküvő kompatibilis dalok. Csodálatos kontraszt volt.
Ez ment le akkor, amolyan nyitányaként a DJ szetteknek:
Van benne D’n’B-vel keverve Garai Gábortól a Töredékek a szerelemről című alkotás, Pilinszky Jánostól a Harmadnapon pszichedelikus rockkal, Fever Ray, Alan Parsons, Szabó Lőrinctől a Semmiért egészen és Egy dal a ragnarökről, Peter Falk a Berlin felett az ég című filmből részletek, és Nick Cave and the Bad Seeds Loverman dala.
Ezután megmutattam egy volt hallgatómnak és immáron barátomnak, Őri Somának a fentit és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve ilyesmit csinálni. Igent mondott és elkezdtük a Szekvenciák projektet.
Nagyon sok ötleteléssel, zenehallgatással, szövegek keresésével, próbálkozással és kávéval, persze. Később csatlakozott hozzánk felkérésemre Vincze Kata, Bánhidi Bálint, Hódi Virág és Megyesi Detti, illetve a vizuális megvalósításhoz Csendes Lőrinc. Az ősbemutató még 119 perc hosszúságban ugyanott történt, ahol azelőtt egy évvel a fenti szettet játszottam le. Újra meghívást kaptunk az Omlás Virágaira, ahol immáron a teljes projektet bemutathattuk. Sajátos élmény volt mindannyiunknak: az alkotóknak és a közönségnek is.
Visszatérve a kérdésedhez… Hogy mi inspirált? Nem tudom. Talán elkapott az a pillanat évekkel ezelőtt és folyton visszatér. Vagy nem hagy nyugodni. Azt sugdossa (eddig elég kellemes hangon) a fülembe, hogy meg kell próbálni valami olyat alkotni, összemosni, kotyvasztani, formálni, amit nem lehet szavakkal elmondani – érezni lehet. Nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki hallja a Szekvenciákat.
Már az elején tudtátok, hogy milyen hangzást szeretnétek létrehozni, vagy ez a munka előrehaladtával formálódott?
Dehogy. Bár ha jobban átgondolom, volt némi fogalmam. Tudod hogyan lehet egy márványtömbből elefántot faragni? Egyszerű. El kell róla mindent távolítani, ami nem hasonlít egy elefántra. Az már egy nagyon-nagyon más kérdés, hogy szerinted vagy szerintem mi hasonlít egy elefántra, de főleg az, hogy milyen eszközökkel, hogyan távolítod el róla, amit el tudsz vagy akarsz. Szóval közelebbről nézve, szerettem volna, hogy az anyagnak egy sötétebb, de nem érvágós-depressziós hangzása legyen. Olyan jellege, amiben el lehet merülni, keresgélni lehet. Olyat, ami elsőre távolinak tűnik, már-már világon túlinak, vagy egy alternatív világot alkotva, de mégis közelit. Amiatt, hogy tud hozzá kapcsolódni az ember, valamit ért, valamit érez belőle, komfortos, de nem túl puha és kényelmes, ami a múltból és a jelenből is merít és egyszerre formálhatja egy kicsinykét a jövőt is.
Mi alapján vontál bele másokat a projekt elkészítésébe?
Leginkább az alapján, hogy milyen emberek. Képesek-e érteni, hogy miről szól ez az egész – amit magam is nagyon nehezen tudok megfogalmazni. Mennyire tudunk együtt gondolkodni és alkotni. Lehetnek-e olyan tapasztalataik, amelyekből meríteni tudnak? Képesek lehetünk-e arra, hogy a lehetőségeinket, erőnket, kreativitásunkat és minden ehhez kapcsolódót ne összeadjuk, hanem hatványra emeljük? De minimum összeszorozzuk. És persze, hogy képesek-e érteni engem.
Hogyan választottátok ki, hogy milyen irodalmi, zenei és egyéb mű kerülhet bele a projektbe?
Somával rengeteg kis cetlit gyártottunk. Ezeken előadók, szövegcímek, írók, dalok, hanghatások voltak. Flipchart papírra ragasztgattuk. Amikor már többen lettünk, megbeszélések alatt hallgattunk zenét, olvastunk, javasoltunk – gyakorlatilag egy nagy kosarat készítettünk el, amelyet teleraktunk nagyon sok lehetőséggel. Ezt néha kiborítottuk, keresgéltünk, összeragasztottunk és daraboltunk. Különböző építőkockákat pakolgattunk. Volt, ami együtt jól hangzott. Az jó. De milyen értelme lehet egy versnek és zenének együtt? Jól hangzani nem volt elég. És ha a jól hangzás, az értelem és értelmezési rétegek is egészen jók voltak, akkor jött a legnagyobb kérdés: beleillik-e abba a kimondhatatlan jellegű játéktérbe, amelyet elképzeltünk? Ha igen, akkor maradt és csiszoltunk rajta. Bár volt olyan is, amit később félre raktunk. Olyan volt, mint a legózás, csak itt sokkal többoldalúbb és illesztésű „kockák” voltak.
https://www.instagram.com/p/BnWyy0eB770/
Számodra hallgatóként mit jelent a Szekvenciák? Kiknek ajánlanád?
Egy szörnyű klisével tudok válaszolni az első kérdésre, a Mennyei Királyságból (amikor a keresztes srác megkérdezi Szaladint Jeruzsálemről): mindent és semmit. Kinek ajánlanám? Ezt sem tudom. Mindenkinek? Igen! Nyugodt szívvel, őszintén állítom ezt. Legyen tétje is, vesszenek el a hátralevő éveim és emlékeim, ha van bárhol olyan ember, aki ne érezne, értene vagy élvezne legalább egy pillanatot belőle.
Mi az a cél, amit alkotóként kitűztél a projekt számára?
Nincs cél klasszikus értelemben. Olyan ez, mint egy követ eldobni: csak figyelni, hogy különböző felületeken hogyan pattog, miként viselkedik a tehetetlenségi erővel. És nincs két ugyanolyan dobás, kő, felület – ezért ez mindig érdekes lehet. Látod, hiába próbálkozom, csak hasonlatokat tudok írni, azok sem pontosak, többségében suták és megbicsaklanak. Van, amire a nyelv már nem képes – talán a nyelv kifejező jelrendszere és birodalmán kívüli a Szekvenciák is.
Hol és milyen formában lesz a későbbiekben elérhető a mű?
Most július 24-én és 25-én lehet meghallgatni és nézni az SZFE Globe-nál, Taliándörögdön. Itt hallható majd a hang és látható az ehhez készült vizuális anyag is, amely újabb értelmezési, hangulati rétegeket ad a Szekvenciákhoz.
