Leskovics Gáborral, ismertebb nevén Lecsóval, a Pál utcai fiúk frontemberével, a Kiscsillag zenészével egy turné kellős közepén találkozunk – előbb említett együttesével ősszel új lemezzel jelentkeznek. A két zenekarban játszó zenész tegnap még egy Vas megyei kisvárosban játszott, ma a fővárosban találkozunk vele, és a beszélgetés után rögtön dél felé veszi az irányt. A megbeszélt időpontra még a sűrű napok ellenére is pontosan érkezik: éppen asztalt keresünk, amikor felvetem neki, hogy akár a dohányzó részlegre is ülhetünk, de mint kiderült, nem dohányzik…
Aki fut, az nem dohányzik, nem igaz?
Szerintem a kettő nem függ össze, de én már egy ideje nem futok, ugyanis volt egy sérülésem, azóta biciklizek.
És nem hiányzik?
A mozgás az igen, de őszintén szólva, nekem a futásban egy jó dolog volt: amikor hazaértem és vége volt.
Akkor miért indultál el?
Kezdetben az együttessel mindig klubokban játszottunk, aztán a kilencvenes évek elején jöttek a nagyszínpados koncertek, és akkor észrevettem, hogy a koncert harmadik számánál már nem kapok levegőt. Egy héten körülbelül háromszor futottam, olyan nyolc-tíz kilométert. Ennyi kellett az állóképességhez. Azért egy kicsit hiányzik.
A futás is egyfajta drog volt neked, ahogy a zene?
Igen, bár mondom, én tudok nélküle élni. A Lovi (Lovasi András – a szerk.) például rengeteget úszott régen – ma már a szeme miatt nem teheti –, és akárhol turnéztunk, az volt neki az első, hogy megkereste az uszodát. Én könnyedén hagytam abba, bár, ha sok a koncert, akkor a mozgás maga egyébként tud hiányozni. Érdekes, hogy eddig semmilyen mozgásszervi problémám nem volt, de most először januárban arra keltem fel, hogy fáj a hátam, mint kiderült, kezdődő gerincsérvem van, amire pedig sokat kell gyógytornáznom. Csinálom is, de azért jobban szeretek otthon ülni, egy gitárral a kézben.
Voltál katona, ahol a mozgás egy cseppet sem volt elhanyagolható elem. Hogyan emlékszel vissza a katonaéveidre?
Életemnek messze a legrosszabb időszaka volt. Úgy történt, hogy a zenekarból behívtak két embert, ezért én írtam egy kérvényt, hogy velük mehessek, mivel tisztában voltam azzal, hogy én sem fogom megúszni, hiszen semmiféle kapcsolataim nem voltak. Gondoltam essünk túl rajta, és akkor az együttest is kevesebb időre kell felfüggeszteni. Tizennyolc éves voltam, ekkor az ember olyan életszakaszban van, hogy az egész világot a keblére tudná ölelni. Meg voltam győződve arról, hogy a világ egy kurva jó hely. És akkor ebből az „állapotból” kerültem be a katonaságba, ráadásul tévedésből először az őrszázadba helyeztek, ahol száz emberből kilencven büntetett előéletű volt, esténként nem a könyvélményeinkről folyt a beszélgetés… Ekkor rájöttem, hogy a világ mégsem olyan mesés, mint amilyennek elképzeltem.
Azért adott valamit ez az időszak?
Amellett, hogy egy nagy pofont, egy nagy adag keménységet is. Az elején tényleg azt hittem, hogy bele fogok pusztulni, aztán kiderült, hogy nem. Amikor jöttek a fizikai megmérettetések, akkor a nagypofájú, kigyúrt srácok sorra kidőltek, én meg a negyvennyolc kilómmal megcsináltam, mert azt mondták, aki megcsinálja, hazamehet. Semmi nem érdekelt jobban, mint a hazamenetel; és én csodálkoztam a legjobban, hogy ennyi erőm van. A katonaság arra szolgált, hogy megtanuljál hazudni, lopni, és csalni, alkalmazkodva az akkori élethez, hiszen minden erről szólt. Én meg úgy döntöttem, nem fogok beállni a sorba, ezért mindig, amikor elő akartak léptetni, akkor szándékosan elkéstem, így maradtam közlegény és nem lettem felelős a többiekért, vagyis nem kellett senkit sem baszogatnom. Másfél év után tehát honvédként szereltem le, de így képes voltam ezt az időt úgy végig csinálni, hogy közben nem éreztem azt, hogy egy szarzsák vagyok.
Az elmondottak alapján akkor megtanultál hinni magadban?
Igen! Amellett, hogy testileg és lelkileg erőt adott, rájöttem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint azt addig gondoltam magamról. Ez a fajta gondolkodás később is velem volt: amikor leszereltünk, elkezdtünk koncertezni, és azon kaptuk magunkat az együttessel, hogy koncertről koncertre megduplázódik a nézőszámunk. Meredeken mentünk fölfelé, és ez azért lehetett így, mert egyrészt iszonyú düh volt bennünk a rendszer felé, másrészt pedig tudtam, hogy bármit képesek leszünk megcsinálni. A kilencvenes évek elején volt egy ősfelállásunk, ahonnan aztán néhányan kiváltak, mert azt gondolták, világhírűek leszünk és irány Amerika…
Neked soha nem voltak ilyen vágyaid?
Én mindig azt gondoltam, hogy nekünk klubokban kell játszanunk. Persze ma már látom a hibáimat, sokkal keményebbnek kellett volna lennem vezetőként. Nem szabadott volna hagynom, hogy letérjünk arról az útról, amin elindultunk. De egy idő után az ember belefárad a sok veszekedésbe, és akkor hiába gondoltam azt, hogy ez így szar, egyszerűen hagytam. Azon kaptam magam, hogy úgy nézek ki, ahogy nem akarok, hogy olyat játszunk, amit nem akarok. Tudtam, hogy a sportcsarnokokban most azt kellene üvöltenem, hogy „Fel a kezeket, látni akarom a kezeket, minden kézre szükségünk van…” Mert nagyszínpadon csak a nagy gesztusok működnek. Nem játszhatod el, milyen aranyos ez a Lecsó, hogy két mondatot nem tud elmondani a mikrofonba, dadog össze-vissza, ez a klubokban rendben van. Aztán – ahogy kiszálltak a bandából akikre már utaltam –, igyekeztünk visszatérni az eredeti útra. A kilencvenes évek elején kezdtünk igazán bekerülni a szakmába, ekkor éreztük meg, milyen a popszakma, ahogy a díjakért megy a harc, ahogy mindenki mindenkivel smúzol, de ahogy elfordulnak már megy a sugdolózás…
Te hogyan mozogsz ezekben a körökben?
Leginkább úgy, hogy nem mozgok. Ha muszáj, elmegyek, de ennyi. A szakmának mindig is megvolt az a része, amelyik inkább a kattintásszámra megy rá, én pedig tényleg azért írtam dalokat, mert el akartam másoknak játszani, meg akartam mutatni, hátha másnak is tetszik. Nekem hihetetlenül jól esik, hogy harmincöt éve van közönségünk.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy téged az sem zavarna, ha idős korodban majd lassú blues-dalokat játszanál egy kiskocsmában…
Nem várhatom el, hogy hetven évesen is legyen közönségünk, bár Mick Jagger is azt mondta, hogy 30 évesen nem fogja a Satisfactiont énekelni, és lám, még ma is énekeli. Nem egyszerű dolgok ezek, de nem lenne vele bajom, ha a kocsmában „végezném”. De ma már el tudom képzelni, hogy nem így lesz. Amíg írunk dalokat, addig szerintem lesz befogadókészség.
Azt is mondtad egy helyütt, hogy ha újrakezdhetnéd, akkor is mindent így csinálnál, maximum egy kicsit okosabban. Mire céloztál pontosan?
A pályánk elején mindenkinek elhittem mindent, tényleg hittem abban, hogy nekünk mindenki jót akar. Közben pedig volt, aki csak pénzzel akart lenyúlni, de mindenkinek megadtam az esélyt. Sok dologban saját magamra kellett volna hallgatnom, lehettem volna egy kicsit „Pataky Attilásabb”. Mára már a Kiscsillagnál is, és a PUF-nál olyan emberek vannak körülöttem a zenekarban, ahol azt érzem, hogy de jó, újra együtt vagyunk és nem csak a színpadon, hanem a próbákon, az utazásoknál is. Abban, amit mi csinálunk, nincs annyi pénz, hogy érdemes lenne szarul érezni magam benne. De, az „okosságra” visszatérve: a rendszerváltás után alakultak a pártok, engem is megkeresett az egyik. Éppen sétáltam haza, és egy autó lelassított mellettem, kiszólnak belőle, „Gyere, ülj csak be, te híres vagy, indulj el Szigetszentmiklóson, lesz pénz, lesz minden…” Szóba sem jött, hogy politikailag egyet értek-e velük, csak az, hogy pénz, pénz. Ekkor már megéltem a zenélésből, mosolyogva mondtam nemet. Soha nem is bántam meg ezt a döntésemet. A politika arról szól, hogy alkukat kell kötni, de saját magad előtt soha nem jöhetsz ki jól. Előbb vagy utóbb szembe kell köpnöd magad.
Mennyire tudsz konfrontálódni?
Sajnos az élet minden területén iszonyú konfliktuskerülő vagyok. Addig húzom, ameddig lehet, néha sikerül, néha nem. Sokszor a dolgok maguktól megoldódnak, de ha valahol tüske van, akkor azt előbb-utóbb ki kell szedni. Le kell ülni, és beszélni kell, mindent meg kell beszélni, akár a zenekarban, akár a magánéletben, kapcsolatokban, még akkor is, hogyha tudjuk, ebből veszekedés lesz. Máskülönben visszafordíthatatlanná válik minden.
Neked a Kiscsillagban felüdülés létezni? Nem a te kezedben van a felelősség.
Igen, abszolút. Ugye már a Kispálban is állandó vendég voltam, azért is vállaltam el, mert már untam, hogy a saját zenekaromban folyamatosan veszekedni kell, így nagyon élveztem, hogy itt meg az a dolgom, hogy felmenjek a színpadra, és játsszak. Az én alkatomhoz ez nagyon közel áll, bár elképzelhető, hogyha nem lenne egy olyan zenekar, ahol én vagyok a főnök, akkor meg az hiányozna. Egy zenekar akkor működik jól, ha van egy belső erő, és persze az energiától, amit berakunk a közösbe. Szokták tőlem kérdezni fiatal zenészek, hogy miként lehetne gyorsan befutni. Mindig elmesélem, hogy „Hát, mi tíz évig koncerteztünk, aztán jött az első lemez…”, és akkor felkapják a fejüket, hogy ők most azonnal akarnak befutni.
Erre mi a jótanácsod?
Az, hogy hagyják abba. Ha a gyors befutás a cél, akkor úgy írják a dalokat, hogy az megfeleljen az aktuális rádiós elvárásoknak, mint régen a Danubius Rádióban, ahol meg volt adva tíz pont, aminek teljesülnie kellett ahhoz, hogy lejátsszák. Senki nem hitte el, de így volt. Ma már sok jó zenész van, viszont szerintem kevés jó dal születik, hiszen nem az a cél, hogy olyat alkossanak, amilyet előtte még senki, hanem pont, hogy olyat, ami ismerős az embereknek, akkor talán majd leadja a rádió. És sokszor már a közönség sem szeretne újat hallani, nekik is olyan kell, amit már hallottak, amit megszokott a fülük. Valahogy elterjedt az a gondolkodásforma, hogy csinálj szart, hogy megvegyék. Erre tökéletes példa az Euróvízió: rengeteg olyan előadó/együttes indul, akikről tudom, hogy nagyon tehetségesek, de oda olyan dalt visznek, amiről úgy gondolják, hogy elég szar ahhoz, hogy ott megfeleljen. A másik „fájó pontom” az élőzene: itthon ma alig tartanak igényt élőzenére, n”Nhogy már valaki összedobolja az estémet. Inkább legyen egy DJ, de az olyan legyen, aki azokat a dalokat játssza, amiket én ismerek„. Nemrég kint voltam Liverpool mellett egy kis 2000 fős faluban, ott egy hétköznap este a harminc(!) kocsmából húsz helyen zenekar játszott, más-más stílusban és mindegyik hely zsúfolásig tele volt. Az emberek nem a tévé előtt ültek otthon, az élőzene hozzátartozik az életükhöz.
Megszólal a telefonja, lassan indulnia kell…
Mit kell kívánni egy ilyen sűrű időszakban? Jó bulit?
Igen! Nyáron rengeteg a koncert, de nagyon élvezem, utazással-mindennel együtt. Jó, volt olyan, hogy tizenkét nap alatt tizennégy koncertet játszottam, az már nekem is kicsit sok volt a végén, de a heti 3-4 fellépés az teljesen rendben van. Tulajdonképpen eddig mindig hatalmas szerencsénk volt, hogy a turnék alatt soha senkinek nem volt semmi baja, akkor szoktunk ágynak esni, ha vége egy turnénak és nincs több feladat, ki lehet engedni. Ezért reménykedem abban, hogy addig és annyit tudunk játszani, amíg le nem esünk a színpadról!
A kiemelt kép Keszte Bálint fotója.
