A 90. Ünnepi Könyvhét alkalmából június 6-án első alkalommal lehetett szem és fültanúja a szombathelyi közönség Háy János és Beck Zoltán méltán híressé vált Háy Come Beck néven futó előadásának. Bár a körülmények forróra sikeredtek, a két művész egy felejthetetlen műsort hozott a Berzsenyi Dániel Könyvtárba.
Azt hiszem, van két kifejezés, amivel egy ilyen előadást, mint a Háy Come Beck nagyszerűen le lehet írni, akár körítés nélkül is: őszinteség és barátság. Amikor ez a két művészember régi ismeretségük delén egyszer csak kitalálta, hogy közös műsort fognak létrehozni, nem tudom, hogy mennyi volt benne az alapvető komolyság, és mennyi a saját maguk szórakoztatására is szánt – de természetesen művészeti minőségben megkérdőjelezhetetlen – időtöltés. Merem feltételezni a sokadik lemezhallgatást követően, és most, hogy élőben is átélhettem ezt az élményt, hogy valahol a megfelelő fifti-fifti arányt találták meg ebben.
Így, élőben látni valami olyan élmény volt, mintha egy fiatal írósrác és egy fiatal zenészsrác találkoznának egy bulin és rájönnének, hogy milyen király lenne egy közös projektet csinálni. Aztán a látvány mögött meg ott vannak szavak, versek, dalszövegek és érintések, amik ezt a képet egyszerre képesek felrúgni és széttéphetetlenül megerősíteni. Ha csak ezekre az elemekre koncentrálok, valami csodásan emberi, és határozottan példaértékű művészi életművek találkozását látom.
„Mert minden embernek egy…„
Voltak elvárásaim a műsor kapcsán. A lemezt, amely az előadás-sorozat alapját képezi már számtalanszor hallgattam meg, így valahol tudtam is, hogy mire számíthatok, meg nem is. Hogy az olvasó is képet kapjon a lemezről: van ez a Háy Come Beck, egy egyszerre vicces és drámai szövegekből, dalokból, versekből, novellákból álló csokor, ami egy CD-re kerül. Egy szép, fehér, az aláírásokat tartalmazó CD-re. Aztán ez a kis adatmegőrző belekerült egy tépőzáras, narancssárga dobozba, aminek a tartalma ezen kívül 12 darab képeslap, amiken főként az alkotókat láthatjuk. Bár ez is már meglepő húzás, de az, hogy a harmadik összetevő egy vízzel felvihető tetoválás, na az a nonszensz határát súrolja, de megveszed és élvezed, mert tök király, hogy magadra ragasztod. És ha bejön, legalább 12 eseményre elkísérheted a duót és mind a 12 képeslapot aláírathatod velük. És mindig új lesz. És azok, akik egy ilyen koncepciót kitaláltak, alá fogják neked írni 12-szer, és 12-szer kezet fognak veled fogni, és bár az első után még lehet nem, de legalább 11 alkalommal azt is megkérdezik majd, hogy mizu barátom? Mert az a két ember, aki kitalált egy ilyen dolgot, valahol teljesen más szférában mozog, mint a kortárs zene- és (merem így megnevezni) irodalomipar krémje. Mert aki ezt meghallgatja, vagy van olyan szerencséje, hogy élőben látja – bármilyen elvárásokkal is megy oda – azonnal érezni fogja azt az emberséget és őszinteséget, amit ez a páros magából kiönt és egyszerre megszemélyesít.
És mindez mozgásban, élőben valami teljesen új ablakot is nyit a megismerés felé. Mert amit hallasz a CD-n, arról nem gondolnád, hogy minden elemében megelevenedik. Azt hinnénk, hogy egy stúdióban felvett anyag minőségibb a technológiai összetevőknek köszönhetően. De azt hiszem, hogy itt ez nem így működik. Ennek az előadásnak jól áll a szövegbe belenevetés, a gitár véletlen megpengetése egy drámai vers felolvasása közben, egy kósza ölelés, mert még mindig meglepik egymást a felek, az, hogy a dorombot elnyomja a Zoli gitárja. Van a CD, amiben ezt nem tapasztalod, és van az élő, ami bár a lemezre épül, ugyan azt a szintet, és ugyanolyan élményben tudja átadni, de teljesen más atmoszférával.
Ez az atmoszféra olyan, hogy egyszer csak váratlanul besétál a hosszú terembe egy hipster csávó gitárral és egy irodalomtanár egy vászontáskányi papírral és könyvvel. És aztán elkezd énekelni a közönség közepén befele menet a csávó a gitárral és rájössz, hogy az a Beck Zoli, majd amikor az irodalomtanár a dal végén valami millió közül össze nem téveszthető beszédhangon bedob egy lezárást, rájössz, hogy ő meg a Háy János. És a harmadik transzformációnál, mikor leülnek, és egymásra mosolyognak, két havert látsz. Az egyik kevésbé szokott színpadhoz, de olyan „jól áll neki, hogy zavarban van” típusú, a másik pedig csak vigyorog olyan megnyerően és valami borzasztóan színpadhoz szokott, ám a másik szövegétől ő jön néha zavarba, és ez meg neki áll jól. Amikor pedig az utóbbi azt érzi, hogy előbbi kicsit elpirul a színpadon, egy érintéssel biztatja, a válasz általában egy mosoly. És ezek az interakciók egymás között úgy megmelengetik a közönségben ülő szívét is.
„Átlátszik az szívünk, mer’ atlétánk nincsen„
Az előadás magában is folyamatosan ott hordoz egy nagyon erős kettősséget. Az első húsz percben a nevetéstől sírunk, aztán az azt követő negyvenben a drámaian őszinte és mindennapok tragédiáiból kiemelt elemeknél pedig nehezen tudjuk eldönteni, hogy a nevetést vagy a sírást válasszuk. Az egész műsor egy elképesztő érzelmi hullámzás, amiben minden komikum tragikum, és minden konkrét tragikum mögött ott bújik a komédia is. Háy János versei, de főként novellái velősen belenyúlnak olyan dolgokba, amikbe mindannyian megtalálhatjuk magunkat, és ezt a vicces-fájdalmas együtthatót pont ez adja a legjobban. Érezzük, nevetünk ezen és pont ettől szenvedünk is. A sokkot általában Beck Zoli dalai törik, vagy fűzik tovább. Ezek a számok pedig a megfelelő metszéspontokra vannak helyezve, így egyik érzelem sem tudja úgy magával ragadni a hallgatót, hogy véletlenül kibillenthetetlenné váljon az adott hangulatból. Fokozás-megtörés folyamatos váltakozása jellemző a felépítésre. Az előadások csúcspontja pedig egy hosszabb novella, amit kétszer tör meg dal. Ez így van a lemezen és élőben is, bár újat hozott azzal a páros, hogy egy másik novellát helyezett el az előadás aranymetszésében, mint ami a CD-n szerepel. És mivel van bőven alapanyag, valahogy mindig aktualizálni tudják ezt.
A hallgatónak először fel sem tűnik talán az előadás érzelmi kettőssége, valahol az előadás kétharmadánál kezdi elragadni ez, amit a lezárás bont meg ismételten jól elhelyezve. Két korai közös dalt hallunk, amik újra visszahozzák a két kezdő művészsrác metaforát, amit a cikk elejében is használtam. És a végére megint csak nevet a közönség, és ebben a nevetésben ott van az, hogy az elmúlt egy órában az érzelmek minden magasságát megjárta a legalacsonyabbtól a legmagasabbig. Itt talán egy kicsit magán is kacag a befogadó, és egyszerre nevet a színpadon álló két művésszel. Azzal a két művésszel, akik Isten tudja, hányadszor játsszák el ezt az előadást, és le sem tudják tagadni a mimikájukban azt, hogy legalább annyira, ha nem jobban élvezik ezt még mindig, mint a közönség.
Lutor Katalin galériája
Kiemelt kép: Lutor Katalin fotója
