Diákelőadás. Amatőr színjátszás. Suliszínház. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen színházrajongó, akiben nem éppen hízelgő képzettársításokat hívnak elő ezek a szóösszetételek. Azonban szerencsére én vagyok az is, akinek sikerült hatalmasat csalódnia – a lehető legjobb értelemben.
Nincs sem idő, sem hely a további kertelésre, elég annyi, hogy a szombathelyi evangélikus templom kápolnatermében tartott előadás újraírta bennem azt, ami a diákszínjátszásról eddig bennem élt. Merész, de öncélúságba egy pillanatra sem hajló, rövidnek tűnő, de tartalmas harminc percet adott a játszók által írt és Németh Gyöngyi rendezte Semmi dráma, ez is csak egy péntek című alkotás; a darab előbeszéde utólag feleslegessé is vált, ugyanis a fiatalok mindenféle kommentár nélkül is sikerrel álltak volna ki magukért.
Aztán fél hat, lassan szürkület. A négyzet alakú terem ablakai elfüggönyözve, a nézőtérré avanzsált széksorok előtt egy kortárs installációra hasonlító színtér: kockák, huzalok, hangszerek és egy fémállvány, már-már indusztriális egyszerűség. Ebbe a térbe vonul be a hét játszó, majd leülnek a kockákra, elnéznek az arcunk mellett – majdnem a semmi választja el az ő helyüket a mi széksorainktól, szinte kényelmetlenül közel helyezkednek el hozzánk, de az eljövendő etűdök számára nélkülözhetetlen ez az intimitás.
Majd az ülést elunva megszólalnak a fiatalok is. Kimérten, nyelvi játékokkal zsonglőrködve, az én és a te viszonyait marcangolva, de hát mi mást is akarna kibogozni egy tizenhat éves nagykamasz? Hetük legfőbb és közös gondja az öndefiníció, a világ legnagyobb titka, amelyre a ki vagyok én? kérdés nevetségesen blődnek hat, de mégis ez foglalja össze leginkább a probléma lényegét. És valóban, micsoda, kicsoda az ember ennyi idősen, amikor páncélt kezd növeszteni, de alatta a húsa még puha és romlatlan; és ez a páncél legelőször miért éppen félelmetes ollókban szilárdul meg? Aztán erre a szemtelen fegyverkezésre választ is kapunk ezektől a srácoktól: az iskola nem más, mint taposómalom, ahol lelkileg sérült tanerők nyomorítják a gyerekeket; a szülő tudatlan és eszköztelen, így inkább hatni sem szeretne már; a kortársak pedig, akikben az egyetlen reménység lehetne, talán veszélyesebbek a szürke felnőtteknél is. Igencsak kellenek ezek az ollók.
De felsejlik bennem egy másik kérdés is. Szánakozzak-e és essek kétségbe, amiért ezek a gyerekek így látják, ilyen gonoszan a világot, a várost, az otthont; vagy esetleg örüljek, hogy ennyire érzékenyek és szenzoraikkal letapogattak mindent és mindenkit, aki eléjük került. Mindenesetre választhatom a középutat is és nevethetek magamon, hogy már a szülő monológjával tudok jobban azonosulni, szépen lassan elhalványul bennem az, hogy milyen volt bolond kamasznak lenni. A szöveg, a szövegelés pedig áradó, merész, de olykor közhelyekbe hajló, amely közhelyek, ha elnézőek vagyunk, lehetnek kortünetek is: mikor máskor nem relevánsak az énértelmezés elkoptatott formulái, ha nem a tízes években, amikor még lehet támaszkodni rájuk.
Ez a kiegyensúlyozatlanság, amely talán eleve determinált, az etűdök sorában is ott bujkál: az egyetlen beteljesült szerelmet megörökítő fejezetke szinte kilóg a zilált alaptónusból. Ez az alaptónus a fentiek ellenére is át van szőve sok-sok humorral; hosszú percekre nevetésbe rántott az a groteszk kép, amelyben szűzies társukat a többiek be szeretnék hívni “egy körbe”. A fiú nehezen adja magát, az őrjítő zene hangos, az egyik “hangfalon” pedig egy másik fiú ül és gépiesen üti a tam-tamot, miközben azt ordítja: “Nem tudod miből maradsz ki!”
A nem meglepő fiatalkori témák (drog és alkohol, szex és szerelem, otthoni kimaradás és iskola, a szülő-gyermek viszony) egy sajátosnak ható, az előbb már tartalmában boncolgatott atmoszférát kapnak, amelyeknek része a külsőségek is, például a tér maradéktalan és pontos kihasználása szépen megtervezett ember-kompozíciók révén, amelyet az installáció kellékei egészítenek ki használat közben; de ezen összetevők közé kell sorolni az élőzenét is, amelynek részleteiben Maronics Ferenc működött közre.
Ezek a fiatal lelkek pedig szinte szemrehányó természetességgel fürdőznek ebben az eposzban, amit írni is ők írtak, az övék egészen, és amelyhez bátran vettek kölcsön abból, ami éppen megtetszett nekik. Végül én is úgy döntöttem, hogy egyszerűbb és kényelmesebb örülni éles szemüknek, mint sajnálni azt, hogy mit látnak belőlünk, mit látnak a világból. Igazán remélhetjük, hogy ezt a szemüveget nem vetik le pár éven belül és magukkal viszik a hosszabb utazásra is: ahol már minden ízük kemény és nehezebben hajlik.
Kiemelt kép: Bánhelyi Judit Léna
