A Kelemen Kristóf által írt és rendezett Megfigyelőkön jártunk a Trafóban.
Havanna barna, avas vaj és penész, szürke árnyalatú berendezési tárgyak állnak egy szocreál minimalista lakásban a színtéren. Középen egy pomádésra lakkozott, rejtett bárszekrény. Makkos cipőben és kordnadrágban várja a nézőket Horváth Lajos (Jankovics Péter) hadnagy. Egy kamera mögött áll, melyet aztán felénk fordít. Hangja nyájasan hívogat az elkövetkezendő kollektív kukkolásba. A mi érdekünkben készül felvétel, a mi biztonságunkért dolgozik az állambiztonság. Vagy miattunk készül felvétel és az állam érdekében dolgoznak? Aki nem velük van… Mármint, aki nem ellenük van, az ugyebár, velük! Mi történik az átlagember életével, ha az állam szemében korántsem olyan átlagos? Milyen az, amikor az ember nem önkéntesen és öntudatlanul osztja magáról az információt, hanem önkéntelenül és tudatosan?
A díszlet kellően megadja a furcsán nyomasztó hangulatot. Hol egy kedves lakásban, hol egy kávézóban zajlanak a bizalmas események. A koszos tej színű padlószőnyegre és a szétterpeszkedett falábú székekre nézve már tudja az ember, hogy a sűrűmagyaros gulyáskommunizmus idején járunk. Pontosabban 1965-ben.
Somogyi Sándor (Baki Dániel) filmrendező szakos hallgató, az első félönkéntes áldozat Horváth Lajos körében. Feladata a jól zsírozott rendszerben, hogy információt szolgáltasson csoporttársáról, az angol születésű, de magyarul tökéletesen beszélő Michael Besenczyről (Rétfalvi Tamás). A minisztérium kémnek gondolja őt, így szabályszerűen meg kell őt figyelni. Sándor kénytelen belemenni az alkuba, mert titkos, éjszakai sétáiról és ferde hajlamáról tud a pártállam, és félő, hogy lebukik. Kedvese és jegyese, Judit (Józsa Bettina) a legártalmatlanabb karakter a darabban. Fájdalmas látni, ahogy szelídsége és kétségbeesettsége bevezeti ugyanabba a csapdába és rendszerbe. Ő is besúgó lesz. Minden szereplőt megzsarolnak, majd Besenczy felé irányítanak, aki egyre gyanúsabb lesz a nézők számára is.
Besenczy látványa nyugtalanító, nyugodtsága egyenesen azt a hatást kelti, mintha két lépéssel Sándor előtt járna. Miért jön valaki a kényelmes nyugatról a nyugtalanító kelet felé? Rétfalvi Tamás a szavak hangsúlyával játszik, magabiztossága komolyan elbizonytalanítja a nézőt. Aurája folyamatosan provokálja a Somogyit alakító színészt. Ha az elején ösztönből is ellenkeztünk karaktere rágalmazása ellen, az idő haladtával Stockholm-szindrómaszerű gyanú ül vállára. Baki Dániel teljes kétségbeesést sugároz a karakterében, egyre lejjebb és lejjebb görbül tartása. Mentegetőzésének senki sem dől be, de ha tehetnénk, hinnénk.
A történések ötödik karaktere Rózsa Erzsi (Réti Iringó), aki senkinek sem hiányzik, dramaturgilag mégis fontos szerepet játszik. Ő a plusz alkatrész a gépben, egy csavar, ami látszólag felesleges, mégis támogatja a működést. Maga a karakter is szerepben van, identitása szinte nincs. Ő maga Judit teljes ellentéte, de hogy valójában milyen, azt nem tudjuk meg.
A darab közbeni dallamok elidegenítő hatásuk ellenére egyre jobban húzzák bele a nézőt a történésekbe. A dalok alatt nyugtalanító pillantást kap a néző, sírás helyett éneket és árnyékokat elhatalmasító, szégyenkező életbeli válság miatt kiprovokált végkifejletet. A vetítőgépek közeli képet adnak a szereplők arcáról, így minden arcrendülést, minden kétségbeesett szemöldökvonást és pszichopátiára hajazó pókerarc-vonást látunk. A szálak furcsán összefonódnak, a karakterek reményvesztett döntései szürreális irányt vesznek. Kihasználják egymást, különben őket használják ki. Ironikus módon sok információ van elhallgattatva előlünk, és sok szál marad elvarratlanul.
Kinek a felelőssége a történtek? Lehet-e mindenben az államot hibáztatni, ha a hazugságról és a részvétről mi döntünk? Meddig él a rendszer, ha egyszer a gépezet leáll? Mert a gép igenis le fog állni, az alkotó pedig onnantól már pihenhet.
Kiemelt kép: Csányi Krisztina
