A hazai ravekultúra erősen földalatti, kibontakozni nem tudó részlegben áll bezárkózva, így kibontakozására csupán pár esemény akad. A pár esemény egyike volt a Február 18-ai Tommy Cash fellépés is, ahol a normális ruhában érkezők számítottak számkivetettnek, és megtelt a Dürer Nagyterme susogóskabátos, párduc és 90-es évekbeli mintákkal átitatott felsős, gusztustalancipős, néhol papucsos arcokkal.
A beharangozott előzenekar Dé:Nash volt, aki legnagyobb meglepetésünkre egyből Krúbival érkezett, hiszen az egyedüli lemeze sajnos nem elég hosszú, hogy kitöltse a felmelegítésre szánt időt. Dé:Nash színpadi jelenléte egyenlő egy 80-as éveit taposó bíboroséval, és a mozgáskultúrája is hasonló. Végül előkerült a Nehézlábérzés, illetve a politikuslegendáról szóló Schmuck.
Azt már rengetegszer megszokhattuk, hogy ismert külföldi előadók külföldi hallgatóságot is vonzanak – legutoljára Dubioza Kolektiven az első 4 sor csakis balkáni nemzetiségekből állt, mégis Tommy Cash koncerten volt a leginkább szembeötlő a kulturális sokszínűség: oroszok, ukránok, angolok, és a legérdekesebb, hogy észtek is érkeztek, ha már hazájukat képviseli a keleteurópai művészet fejedelme. A sokszínűség atrocitásokat is szült, hiszen az előzenekar alatt a komolyabb szereket fogyasztó igazi raverek nem tudtak kibontakozni önfeledt csapkodásukban, hiszen azt a laikus hazai közönség szimplán úgy értékelte, hogy arcon csapja őket egy szúnyoghálóruhás ember, amely meglepően gyors megbeszélés után okozott mikrovilágbékét.
Hétfői naphoz képest teltházközeli létszámmal várta a Dürer Kert közönsége Tommy Cash észt rappert, szupersztárt, prófétát. Az előadó mindezt egy laza 30 perces késéssel hálálta meg.
Végül olyan negyed 11 tájékán Tommy kijött, a közönség pedig teljesen megőrült. Az intró után gyors Yes, majd Leave Me Alone és Euroz Dollaz, Yeniz, amitől minden jóérzésű tájékozott Cash rajongó arcontáncba ment át. A hatást fokozta a hátsó falon lévő vetítések sora, ami egyszerre volt zseniális, közben pedig nehezen értelmezhető. Az egyik dal alatt meztelen nők pózolnak halakkal, a következőben különböző kínzási eszközök, egybeolvadó vallási motívumok (a kereszt eggyé válik a buddhizmus jelképeivel, majd összefolyik a Dávid-csillaggal, végül egy Jin-jangban egyesül). A felkészült, Tallinnt is megjárt újságíró észrevette, hogy a „Leave me alone” alatti refrénnél az „I don’t wanna live no more” sornál állandóan az észt fővárosban található Szent Miklós templom festményét mutatták részleteiben, amely a „Halál mindenkivel eltáncol” címre hallgat, így erős az átfedés. Valószínűleg minden egyes sornak és képnek összhangja volt, amit ott helyben maximum óriási figyelem mellett lehetne követni, de koncertre érkeztünk, nem diavetítésre, így ez elmaradt. Igaz, hogy a Painttel rajzolt Sonic figura sehogy sem akart értelmet nyerni, de nem is nagyon zavart.
A következő 2-3 szám nagyon ismeretlen volt a közönség számára, fennállt a veszélye, hogy kudarcba fullad a buli. Aztán megjött a Pussy Money Weed, és az ezt követő Little Molly, amely alatt metál-koncerteket megszégyenítő moshpitek alakultak ki.
Itt állnék meg egy percre, hogy szóbeli csokit adjak a Dürer Kert hangosításának, hiszen a mélynyomó a legtöbb nagy helyszínen vagy torz, vagy túl hangos, vagy akármilyen baja van. Itt tökéletesen szólt, amely segítette a közönség megmenését, Cash pedig a saját hangjával hálálta meg a lelkesedést, még félplaybacknek sem lehetne nevezni, hiszen annyit sem hallottunk alatta, a fellépés 80 százalékában Tommy Cash énekelt-üvöltött.
Ami engem meglepett, hogy keveset beszélt a közönséggel, vagy nem volt kedve (ami napi egy koncert mellett teljesen érthető), vagy azt az elérhetetlen, kirekesztett fiút akarta mutatni, aki mindig is volt valójában. A klasszikus „hogyérzitekmagatok” mellett az elején kijelentette, hogy „mindig varázslatos hazatérni hozzátok”, ami miatt már becsületből is headbangeltünk az ismeretlenebb dalokra.
Az egész nem tartott tovább 45 percnél, már csak a visszataps volt hátra, ahol minden pokol elszabadult. A Winalotonál azt hittük, hogy ez már a legteteje, aztán a dal végén a teljes Nagyterem szélességű Wall of Deathet kért, majd elindult a Rawr, amit szintén ő üvöltött végig. Szabályosan mozgott a Dürer, számomra ennél a pontnál bizonyította be, hogy ő több, mint a Little Big kisöccse. Bár az orosz banda a legújabb számaival és kihívásaival kezdi túlnőni önmagát, ezt jelzi az is, hogy az Akváriumos koncertjük után már a Budapest Parkot töltik meg, ahol korábban a Brains előzenekara is voltak.
Remélni tudom csak, hogy Cash felnő a feladat mellé, és akár saját útján, a Little Bigtől külön berobban újra. Ez az egy óra bizonyíték volt arra, hogy messze még a vége, és a cigizni rohanó emberek már egyből azt mondogatták, hogy a következőre is eljönnek. Cash magát Kanye Eastnek is nevezi, én sokkal inkább a balti Tyler The Creatornak tartom különcsége miatt, igaz, az kevésbé lenne erős marketingfogás.
A koncert minden értelemben 10/10-nél állt meg, ahonnan kilépni a valóságba olyan kiábrándító volt, mintha legszebb álmainkból ébredtünk volna.
Kiemelt kép: Dürer Kert Facebook-oldala
