Átlagos, normális(nak tűnő) család: Anya, Apa, Kisfiú, Kislány. Utóbbi éppen nyolc éves, mindannyian boldogan ünneplik a szülinapját: vidáman készülnek az ebédhez, nevetnek, játszanak. A Lány aludni készül, a ruhája, alsója, plüssmacija is fehér – akár csak ő: ártatlan, szelíd, tiszta. Addig, amíg Apa keze fel nem csúszik a szoknyája alá.
Az átlagosnak tűnő boldog családban Apa néha szigorú és indulatos, de anyával mindketten megbüntetik a gyerekeket, ha azok valami rosszat csinálnak. Apa mégis mintha igazi, perverz örömöt lelne a fenyítésben, és néha ijesztőbb is tud lenni. Főleg éjszaka, amikor Anya dolgozni megy, ő pedig csendben várja a Lányt a kiságyon.
Milyen könnyű elfordítani a tekintetünket, amikor egy kényelmetlen dologgal találkozunk. Milyen könnyű másfelé nézni, telefonba bújni vagy éppen beszélgetést szimulálni, nem beszélni a nyelvet, ha egy hajléktalan áll elénk. Milyen könnyű vállat rándítani egy távoli országban tomboló betegségre és a háborúkra. De a problémákra, tragédiákra is, amik a közvetlen közelünkben történnek – csak éppen nem velünk -, és amikre hisszük, hogy ez velünk majd biztosan soha. Vannak különösen kényes problémák, amik akár a szomszéd lakásban is lejátszódhatnak (szinte) észrevétlenül, s amikről szokás különösen mélyen hallgatni. A családon belüli erőszak és zaklatás, vagy ami még nagyobb tabu: amikor egy szülő, vagy közeli rokon a gyereket molesztálja. Ezt a nehéz, súlyos témát járja körül a Csend – de olyan módon és impulzussal, hogy ezzel az alkalommal egészen biztosan ne tudjuk elfordítani a tekintetünket.
Az egyik legerősebb és hatásosabb eszköz, amivel eléri ezt, az abszolút közelség érzetének keltése a színpadon kialakított kicsiny, szinte fojtogatóan szűk játékterek elhelyezésével. Minden jelenet új „szobában” játszódik, melyeket rövid, függönnyel határolt folyosók kötnek össze – ezeken kell a nézőknek végigsétálniuk, majd a színészektől kartávolságnyira figyelni az eseményeket. Tehát semmiképpen nem egy nyugodtan hátradőlős, kényelmesen élvezhető előadásról van szó – a darab annyira enged ellazulni, amennyire egy ilyen téma megérdemli: tehát minden elemével kiüldöz a komfortzónánkból. A történet előrehaladtával ez az érzés egyre fokozódik, majd az utolsó jelenetnél válik szinte húsba vágóvá. A végső, égetően vörös színben izzó folyosó legvégén – hogy semmiképpen ne tudjuk kerülni a tekintetét -, maga az Apa ül, sorban farkasszemet nézve mindenkivel. A Fiú el akar fordulni – és együtt mi is vele -, de az Apa rá(nk) kiált, hogy „Nézzed!”, és akkor már tényleg nem lehet félrenézni, nem lehet szemet hunyni, vállat rándítani, elmenekülni. És most nincs az az érzés, hogy ez milyen távoli, és ha behunyom a szemem, akkor megszűnik a probléma.
Sokat hunyjuk be így a szemünket, remélve hasonló csodákban, és sokat hallgatunk a kényes, kellemetlen problémákról, amikről pedig igenis fontos lenne beszélni. Az előadás több síkon is reflektál erre a csendre: úgy a karakterek stilizált nyelvezetében, mint a történet fő kivirágzásának forrásaként. Mivel a Lány képtelen beszélni a történtekről – a szavak mindig a torkán akadnak és félúton elfulladnak-, mi is az elszórt részletekből, az Anyával együtt rakjuk össze a nagy képet. A dráma egyik csúcspontja, amikor a szörnyűséget felismerő Anya maga is némán, cserben hagyja a lányát, amikor az sivalkodva kéri, hogy ne menjen este dolgozni.
Rendhagyó módon az előadás végén nincs taps, és a színészek sem vonulnak meghajolni: mindenkit csendben hagyva távozni a színpadról.
RENDEZŐ, SZERZŐ: Andrej Boka
SZEREPLŐK:
Béres Márta
Mészáros Gábor
Mezei Kinga, m.v.
Mikes Imre Elek
DRAMATURG: Góli Kornélia, m.v.
JELMEZTERVEZŐ: Marina Sremac, m.v.
LÁTVÁNYTERVEZŐ: Darko Subotin, m.v.
ZENE: Milan Vejnović, m.v.
PLAKÁTTERV: Damir Lučić, m.v.
Részletek és további információ a színház honlapján.
Kiemelt kép: Molnár Edvárd
