Lihegés, izzadás, újra meg újra felszínre törő gondolatok, emlékképek, káosz, a múltam elől futok, vagy valami után futok? Ezer sebem szakad fel, ezer hibám szúrja a tüdőmet, ezerszer is elátkozom azt az ezerszer elbaszott tinédzserkoromat. Minek játszom meg magam, minek játsszátok meg magatokat? Honnan jövök? Hová tartok? Levegőt! A Sztalker Suli bemutatóján jártunk.
Colin Smith tipikus nagykamasz, csak éppen apró darabokra, legalábbis három részre törve. Édesapja meghalt, édesanyja pedig mintha sosem lett volna igazán. Deviáns, börtöntöltelék-jelölt haverjával ok nélkül kirabol egy pékséget, ami miatt rövidesen javítóintézetben találja magát. Felfedezik a fiú egyetlen tehetségét, és futtatni kezdik. Kíméletlenül. Célt erőszakolnak rá, csak éppen az okot felejtik el közölni vele. Hasznosságának tudatát nyomják le a torkán, csak közben végig kihasználják. Futtatják, csak azt nem mondják meg neki, hová.
Colin Smith maga a hit. Felégetett hidak mögötte, egy megfoghatatlan, homályos cél előtte, a társadalmi nyomás mázsás terhe a vállán, és Colin Smith köszöni szépen, de maradna itt, ha lehet. Persze szenved, mint a kutya, de szenvedése mindannyiunké, és magába vetett hitén is mindnyájan osztozunk. Miért áll meg a cél előtt? Hiszen megnyerhetné az életet. Kaphatna elismerést, sikert, hírnevet. Nem feladás és nem gyengeség, esetleg kifulladás. Pont ellenkezőleg. Beteljesedés ez a javából, egy nagy fityisz az egésznek, szabad emberi méltóságunk kifejeződése. Mert alapvetően mindenki a jóra született, körülményeinktől függetlenül. A célvonal átlépése nem jelent túl sokat annak, aki ezzel tisztában van.
Nem olyan nagyon egyszerű ám kibogarászni a mondanivalót a darabból. Előzetes ismeretek nélkül nem kevés fejtörést okozott felgöngyölni, hogy tulajdonképpen mit is láttam az elmúlt negyvenöt percben. Direkt gondolatoknak a színpadon minimális hely van, ellenben felkavaró érzelmek és ködös metaforák egész armadája vonul fel. Zsúfolásig tömörített, hangzavarszerű színpadképek és lassú folyású, hosszan kitartott jelenetek váltakozása adja a darab pulzusát. Feszült dinamikája igyekszik visszaadni a futó ember fejében kavargó gondolatokat és érzéseket, ezáltal a térben vagy a teljes káosz uralkodik, vagy valamelyik erőteljes ösztönünké, például a megszégyenülésé, vagy a gyűlöleté a terep. Az elején öncélúnak tűnő törés-zúzás, meztelenkedés, ordibálás, random rózsaevés, földön csúszás-mászás és ablakon kiugrálás végül formába ágyazódik, értelmet nyer. Az őrültség határán táncolunk végig. Ha jobban belegondolunk, külső szemlélőként a mi életünk apró mozzanatai, megszokásai is legalább ennyire abszurdnak és feleslegesnek tűnnek. Mind magunkra ismerhetünk a gépiesen körbe-körbe mászkáló takarítónőben. Mennyi időt is töltünk az életünkből ablakpucolással, evéssel, alvással, fogmosással, vagy utazással A pontból B pontba?
Különös élvezeti értéket jelentett számomra, amikor az egyik jelenet közepén egy plafonról csüngő „kellék” feladta gravitációval vívott harcát, és földet érve hatalmas robajjal egészen apró darabokra robbant szét. Amennyiben ez szándékos volt, minden elismerésem azé, aki ezt kitalálta, amennyiben pedig véletlen volt, minden elismerésem a színészeké, akik alig észrevehető módon zökkentek ki szerepükből, és ötletesen beleolvasztották a kellék holttestét az előadásba. Azért az óvatosabbak bukósisakot mindenképpen vigyenek magukkal, mert ugye sosem lehet tudni.
Társadalomkritika tinédzser módra. Mert ugye mi jellemző a legtöbb kamaszra? A felismerés, hogy a világ, a rendszer amiben élünk, közel sem tökéletes. Lázadás az egyéni szabadságért, tiltakozás a sorba állás, besorozás ellen. Megkérdőjelezése az elénk állított, ránk erőszakolt céloknak, példaképeknek, jövőképnek. Tényleg olyan fontos lenne mindez? Tényleg ez a legfontosabb? A megkérdőjelezést pedig szükségszerűen követi a rombolás. Igazi „We Don’t Need No Education” életérzést kapunk. Ebből az életérzésből pedig két kiút létezik. Vagy kompromisszumot kötünk az élettel, vagy tovább vívjuk a csatát, amit nem lehet megnyerni. A darab provokatív módon dörgöli az élettel kiegyezők orra alá, hogy alkalmazkodásuk felvett álarca alatt végül ugyanúgy szenvedni fognak. Egyfajta számonkérés is ez, az előttünk járó nemzedékeken: „Nézzétek csak mit teremtettetek, tetszik, ugye?”
Formabontó előadás ez, ami különösen a fiatalabb generációnak tud sokat mondani. Zsúfoltsága miatt többszöri megnézésre abszolút alkalmas, gondolatébresztő, néhol különösen bátor. A történet egyszerű, szinte csak másodlagos, a színpadra vitt düh, környezetét szó szerint romba döntő energia viszont nagyon is valóságos. Ne legyenek elvárásaink, és hagyjuk magunkat meglepni. A bejáratnál osztogatott szotyit pedig ezúton is köszönöm, hazafelé bandukolva különösen jól esett!
A Sztalker Suli „B” és „D” osztályának előadása.
Szereplők:
Smith – Szegezdi Anna, Farkasdy Andris, Lukács Ádám
Miké – Darkó Laci
Anya – Jankovics Kata, Berkó Bogi
Audrey – Borhi Lilla
Gladys – Bogár-Szabó Rozina
Nyomozó – Czibor Lívi
MI a nevelőintézetből – Kárpáti Fanni, Powell Natasa, Simon Mimi, Újlaki Noémi
Lány az étellel – Ambrus Gyöngy
Kellékes: Toldi Flóra
Rendezte és a szöveget Alan Sillitoe és Tony Richardson művei alapján írta: Molnár Flóra
