Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy Anthony Fantano segítsége nélkül igazán nehéz kifejezetten értő módon albumot elemezni, ennek ellenére Earl Sweatshirt végül egy olyan nyers anyagot dobott elénk, amelynek a keménysége, letisztult egyenessége homlokon vág, így nagyon remélem, hogy közel azonos véleményen leszünk a végére.
Earl californiai rapper, a fiatalabb generáció antimainstream vonulatába tartozik. Tyler the Creatorral szokták gyakran összeboronálni a nevét, ami nem véletlen, hiszen rengeteget segített neki a befutáshoz. A Thebe Neruda Kgositsile néven született srácot az Odd Future nevű, korábban említett, Tyler The Creator által vezetett hiphop-kollektíva végül olyan nevekhez juttatta, mint Mac Miller, akivel három kollabja is volt, ezentúl Frank Ocean, vagy a hazánkban nagyot menő Vince Staples neve is ide sorolható. A lényegében új hangzás megteremtőjeként is kezelhető Sweatshirtnek pár év leforgása alatt millió copycatje lett világszerte, országunkban erős áthallások vannak a Tranzkaphka Paradigma című számában.
A Some rap songs névre hallgató lemez december elsején jelent meg, 15 számmal, viszont mindössze 24 percben mutatta meg, hogy még mindig lehet újat alkotni a rap műfajban. A zenekarok/előadók egy album megjelenése előtt szépen beosztva videóklipekkel érkeznek, általában hónapokkal vagy pár nappal előtte durrantják el ezeket a lufikat, viszont itt összesen három hanganyagot kaptunk, videóklip nélkül. Ebben nem feltétlenül kell belelátni óriás metaforákat, szimplán csak üzenetként szolgál, hogy úgyis az hallgatja meg, akit érdekel.
Alchemist, akinek a véleményére igencsak érdemes adni, és a két lábon járó termékelhelyezésként szolgáló tini influencerekkel szemben tényleg komoly tekintéllyel rendelkezik, egyenesen mesterműnek nevezte a pár dalt, így valószínűleg nem tévedhetünk akkorát.
Az album alatt leginkább az őszinteség érződik, amely beszél a hallgatóiról, a szcénáról, amiben maga is mozog. Ennek a realitásnak pedig nem pozitívnak kell lennie, hanem őszintének, ez pedig egy per egyben átjön, ami köszönhető annak is, hogy az album igen körülményesen született meg, három évet vett igénybe ez a vívódásokkal teli folyamat. Vannak számok, amelyek nem kifejezetten a hallgatóhoz szólnak, szimplán Earl saját katarzisának fellegvárai, ahol nem törekszik arra, hogy a dal kifejezetten catchy legyen, szimplán átadja a depresszióját. Persze a depresszióval mindenki könnyen azonosul a mai világban, viszont ez, ahogy a szerzőn magán, itt is nehezebben értelmezhető – nem az egyenes üzenet a lényege ezeknek a daloknak. Az album felépítése is elég nehezen értelmezhető, hiszen egy folyamatot észlelhetünk benne, viszont ez sem kifejezetten egy A-ból eljutni B-ig művelet, sokkal inkább mellékágak, összevisszaság, amely végül valahová eljut. Van szál, amely a semmibe, viszont pár dal majdnem egybefüggően a zárásig kitart, ilyen a Peanut üzenete, vagy a Riot, amelyik ironikusan teljesen más atmoszférát hordoz, mint amit a szó magyar megfelelőjétől várnánk. Viszont az album mixelése, a dalok sorrendje mégis inkább döcögősen hat, nehezen áll egy egésszé össze.
Ami viszont erős pont az album mellett, hogy Earl saját mentális helyzetét nem helyezi előtérbe, és főleg nem vetíti ki egyetlen üzenetként, hogy kik és miért vannak mellette, viszont a közeli emberek elvesztéséről nagyon erős szövegei vannak, már-már slam szintű punchlineokkal. Ami a legigenebb igen az album mellett, hogy felismeri saját problémáit, ahelyett hogy elkerülné őket. Sorok arról, küzd problémáival, sorok arról, ahogyan fut a gondjai elől, és a következő szám pedig visszakézből tarkón rúg a gondolattal, hogy elfogyott a pálya, nincs hová futni (Cold summers & Nowhere2go).
Ugyanúgy szokatlanok a visszakérdezések albumon belül: későbbi számokban kérdez vissza, hogy miért panaszkodik az első számok egyikében. A habra a cseresznye pedig a sok negatív kérdésre adott válaszok. Nem hagy megválaszolatlan kérdést: vagy egy későbbi számban derül ki, vagy már két sorral arrább, a lényeg, hogy a végén felfedezi saját cselekedeteinek a következményeit, múltjának hibáit, és nagyjából azt az utat is elkezdi keresni, ami majd a kiutat jelenti. Igaz, a kiút a korongon még nagyon szürke, és elérhetetlen (általában ilyenkor szoktak öngyilkosságok történni a sztárok esetében, lásd, az önmagának bemesélt kamudepressziós zaragirlök félistene, Lil Peep), viszont Earl különc jellemét tekintve erre személyes véleményem szerint kicsi az esély.
Őszintén: dühítenek az album hibái, amely a rossz setlistben és talán a kicsit összevissza utalgatásban rejlenek, de sokkal inkább dühít az, hogy átéljük a szövegeket, és ezáltal érezzük, hogy a szerző mégis inkább alkalmazkodik, mint megold. Azonban magával ragad a teljes mű, amit ezek a kis repedések sem tudnak elvenni. Mint az a majálisi ide-oda himbálódzó izé, amelyik egy világháborút színlelve nyikorog, mégis 15-20 méteres magasságokban dobál minket: pontosan ilyen volt életem legfurcsább 24 perce.
Az album önmagában nem feltétlenül állja meg a helyét, fontos hangsúly helyezkedik az „alapműveltségre”, azaz ismerni a szerző helyzetét és úgy viszonyulni hozzá. A dalok alapvetően nem bangerek, viszont ez műfajból adódik ugyanígy, Muszorgszkijt sem állít be az ember csengőhangnak, de attól még baszott jó tud lenni az Egy kiállítás képei.
A korong pontokban 10/8, de ha 5-6-szor konstans egymásutánban végig tudnám hallgatni, felkúszna egy kilencesig is.
Kiemelt kép: http://www.ballstatedaily.com
