„A férget önmagában nem lehet lerajzolni. Sőt, még távolból sem mutatható…” – írta Kafka 1915-ben Átváltozás című novellája egy borítótervezetének kapcsán: azóta mégis sokan igyekeztek színpadon megeleveníteni a „lerajzolhatatlan” férget: számos különböző értelmezéssel és jelentéstartalommal felruházva az alapként szolgáló elbeszélést. Szegeden most két egymást követő napon is láthattam az Átváltozást, először a Homo Ludens Project, másodszor pedig a Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) előadásában, az Őszi Kulturális Fesztivál Kafka napok című programja keretében.
A két darab összehasonlításának szándéka távol áll tőlem, hiszen végső soron két különböző mű jelenik meg a színpadon: míg a Homo Ludens Project Kafka novellájának érzésvilágát, hangulatát igyekszik átadni, addig a SZESZ előadásában Kárpáti Péter Én, a féreg című, sokkal könnyebben befogadható és értelmezhető darabját láthatjuk. És bár az alaptörténet és az alternatív színházakra jellemző befogadó-központú attitűd közös vonása a két előadásnak, a koncepció egészen más, feladatuk – ha lehet ezt így nevezni – és közlésmódjuk is nagymértékben eltér.
Homo Ludens Project – Átváltozás
Visszaköpködött zöld gumicukor, a végtelenségig pörgő Gregor színpadon, kéjes hangokat hallató család a desszertnél – néhány kép, ami garantáltan beleég a néző emlékezetébe a Homo Ludens Project darabja után. Az előadás kevésbé a gondolatainkat, mint érzékeinket hivatott megszólítani – viszont azt nagyon is hatásosan, már-már húsbabvágóan szürreális élményt nyújtva teszi: a zene, a fények, az őszinte színészi játék és a gumicukor adott, a kérdés már csak az, mit tud mindezzel kezdeni a néző.
A Benkő Imola Orsolya által rendezett darab nincs hagyományos keretek közé zárva, a színészek egyszer csak bejönnek a színpadra, a nézők meg egyszer csak kimennek az ajtón, totálisan megbontva a megszokott formaiságot, és felidézve az álomszerűséget: azt az állapotot, amikor egyszer csak észrevesszük, hogy már álmodunk, aztán hirtelen szólnak, hogy most már el lehet menni, nincs itt semmi látnivaló – az álom véget ért, de utórezgései még hatnak, fél szemünkkel látjuk, ahogyan Gregor még mindig ott van színpadon. Az előadás kezdetét nem jelzi semmi, az oldalajtón belépő Gretét játszó Stefanik Kata és az anyát alakító Mezei Tímea körbejárják a szűk teret, közben gumicukorral kínálják a táskámat, amit végül én eszek meg. Gyermekien rácsodálkoznak a közönség cipőire, kabátjaira, és válogatnak közülük, mintha csak a zsibpiacon keresgélnének, közben pedig minden tetszetős tárgyat cukorral kínálnak. Amikor körbe érnek, kimennek, majd közlik, hogy most már elkezdődhet a darab – színre lép fekszik tehát a Gregort alakító Szilágyi Szabolcs, mindössze egy alsónadrágban.
A történet nem lineárisan halad, ott kapcsolódik be a műbe, amikor a Féreggé vált Gregort a családja el kívánja távolítani az otthonukból. A színpadon pörgő Gregor képe beleég az emlékezetünkbe, a színdarab keretét ez a jelenet adja. Miután végignéztük, hogyan taszítódik ki a Féreg végleg, a kérdést halljuk: „Szeretnétek tudni, hogy jutottunk el idáig?”
Nem vagyok egészen biztos abban, hogy illik ilyet mondani, de a Gregort alakító Szilágyi Szabolcs bravúrosan hozza a Féreg szerepét: bár a jelmezt illetően meztelenségén túl más nem jelzi az átváltozást, arcával, apró groteszk mimikákkal és mozdulatokkal hatásosan és hihetően jelenik meg előttünk, hogy ő most éppen egy állat, aki visszataszítóan hat a környezetére. A jelmezek egyszerűek, de sokat mondanak – az egész család csíkos nadrágot visel, az átváltozás után azonban Gregorról ez lekerül. A ruha – és annak hiánya – felidézi a kirekesztettség, kitaszítottság érzését, ami a haszontalanságból fakad; a gumicukrot visszaköpködő Gregor sajnálattal vegyes undort vált ki a közönségből is, ami éppen az az attitűd, amit a család részéről elítélendőnek és morálisan megkérdőjelezhetőnek tartunk.
A fényekkel és hangeffektekkel való játék igazi elszállós élményt nyújt a nézőnek, általuk egy olyan furcsa világban találhatjuk magunkat, ahol a valóság és a képzelet határai összemosódnak, és már nem vagyunk biztosak abban sem, hogy mi magunk melyik oldalon foglaljuk el a helyünket. A Gyüdi Eszter által szerzett zenei aláfestés borzongatóan jól illik a darab tragikomikusságához, és járul hozzá az érzelmi töltések kavalkádjához.
Tudatalattink, lelkünk – ízlés szerint, ki-ki hogy szereti nevezni – telis-tele van irracionális, érthetetlen, a „laikus” szemlélődő számára indokolatlannak tűnő szegmensekkel. Egy-egy művészeti alkotást befogadva (annak függvényében, hogy az mennyire hiteles, mennyire képes hatni a mélyben fekvő) olykor szörnyekre, olykor mesebeli alakokra gondolunk – az irracionális, megfoghatatlan érzések és gondolatok materializálódnak előttünk. Ezt látni néha jó, néha félelmet keltő, vagy akár taszító érzés is lehet, de egyvalami biztos: amikor valami megjelenít egy nagyon mély és ösztönös félelmet, azt látni mindenképpen kielégítő élmény. Ilyen érzés volt a Homo Ludens Project Átváltozását is nézni.
Szegedi Egyetemi Színház – Kárpáti Péter: Én, a féreg – Kafka Kabaré
A Szegedi Pinceszínház szűk nézőterén koromsötét van, a kalauz érkezik, +jegyeket, bérleteket tessék előkészíteni, új felszálló van-e köztünk?+ Lámpájával a szemünkbe világít, kiderül, hogy a vonat megállt, és nem tudni, mikor indul tovább. Valahogy így kezdődik Kárpáti Péter Én, a féreg című darabja, amit a Szegedi Egyetemi Színház állított színpadra a Szegedi Pinceszínházban. A darab, bár a fő motívumában követi az alapként szolgáló Kafka művet, sok szempontból eltér attól – átemeli azt a modern ember hétköznapi világába, átértelmezi, színpad-kompatibilissé és közönségbaráttá teszi a jelentős részben belső monológokból álló novellát.
A színpad egyszerű, ám otthonos berendezésével minden szempontból egy átlagos – átlagosan sérült – család hétköznapjaiba repíti a közönséget. A főszereplő Gregort alakító Kukovecz Ákos a darab nagy része alatt a nézőtér leghátsó sorában foglal helyet, a hozzá intézett szavak a nézőkön keresztül hasítanak felé. Szórakoztató párbeszédek, kissé abszurd szexjelenet a már Féreggé avanzsált Gregor és szeretője között, a sorok közé csempészett üzenet – a SZESZ darabja úgy értelmezi Kafkát, hogy az az egyetemista, fiatal, felnőtt, és régebb óta fiatal nézők számára is jól befogadható, több rétegű jelentéstartalommal bíró mű legyen.
Kafka novellájához képest az egyik legjelentősebb változtatás a darabban Gregor szeretőjének, Ingrid karakterének megjelenése, akinek köszönhetően olyan jelentésréteg sejlik fel, amire Kafka szintén gondolhatott a 20. század hajnalán: az életkezdő fiatalok problémái, a felelősségvállalástól való félelem, az egzisztenciateremtés nehézsége miatti bizonytalanság és szorongás érzése. Az Ingridet alakító Lányi Nicolette vicces flörtjelenetein túl behozza a népszerű dilemmát is:amikor a hollywoodi filmekből jól ismert link férfi egyszer csak már nem keres és nem válaszol, „Féreggé változott?” – kérdezi vicces, mindentudó utalással a főszereplő anyjától.
Míg Kafka művében egy szereplő sem képes megérteni Gregor szavait, ebben a darabban Ingrid végig, az apa pedig hébe-hóba tudnak vele kommunikálni. Nagy hangsúlyt kap az apa karaktere is; talán sokaknak ismerős lehet a nehéz gyerekkorról nosztalgiázó, bezzeg-az-én-időmben típusú szülő, aki nem biztat, csak mérgez; hibáztat és élősködőnek nevez, de önkritikát szinte képtelen gyakorolni. A valóságot meglátni nem akaró anya, az áldozat(?)hibáztató apa és a tehetetlen, fiatal felnőtt gyerek triumvirátusa egy olyan család képét vetíti elénk, ami társadalmunkban igencsak gyakori; sérültségéből fakadóan szerethető és könnyen azonosulható.
A darabban kiemelt hangsúlyt kap a közönség bevonásának szándéka: a sorokban elbújva színészek ülnek, a megfelelő pillanatban pedig fontos szerepet kapnak, segítik a közönséget abban, hogy egy kicsit féregnek érezzék magukat – egy sokfejű és soklábú féregnek, aki gyakran magáról sem tudja, hogy kicsoda is valójában.
Az Én, a féreg – Kafka Kabaré címében is mutatja, hogy humoros darab, ami a jól megírt szövegeken túl a színészek hiteles játékának is köszönhető. A groteszk elemek az alapműhöz képest viszonylag visszafogottan jelennek meg; ez a szegmens nagyjából kimerül a saját ürülékét megevő Gregor képében. A humort sokkal inkább a helyzetkomikum, az orvossal folytatott, félreértéseken alapuló párbeszédek adják; a darab félig nevettet, félig elgondolkodtat, de szerencsére egyik oldal sem kerül túlsúlyba.
