Az őszi szezon a Magyar Rádió Márványtermében is megkezdődött jobbnál jobb zenei formációkkal és darabokkal. A Rádió Zenekar szólistáinak sorozatában Mozarttal indultunk, majd Schumann képzeletvilága jelent meg előttünk – természetesen egy kicsit másképp, mint azt megszokhattuk.
A koncerten Fejérvári János (brácsa), Fejérvári Zoltán (zongora) és Varga Gábor (klarinét) trióját hallhattuk. A felállás elsőre talán sokak számára nem annyira hívogató, viszont hangszínét tekintve a három hangszer – és művész – tökéletesen kiegészítik és teljes mértékben szükségessé teszik egymást.
Mozart „Kegelstatt” Triója (K. 498) is pontosan igazolja az előző állítást, így nem is kezdődhetett volna mással a koncert. A nyugodt, kiegyensúlyozott indítás pontosan előrevetítette az est zenei minőségét, a művészek tapasztaltságát, valamint azt is, hogy a tipikus előadásmód helyett egyéni megvilágításban hallgatjuk majd a darabokat. Erre pedig Mozart Triója volt az egyik legjobb példa.
Fejérvári János, aki az egyik legmegbízhatóbb, élvezetes brácsajátékot nyújtja, bármit is játsszon, ezen az estén is tökéletes alapot biztosított szólamával. Talán az ő kezében volt leginkább az irányítás, annak ellenére, hogy játékára a kifinomult mértéktartás volt jellemző. Amikor viszont szükség volt az intenzívebb, erőteljesebb hangra, a brácsaművész figyelemreméltó váltással drámai hatást keltett.
Fejérvári Zoltán stílusáról biztosan nem Mozart jutna elsőnek az eszünkbe – Schumann annál inkább, viszont azt sem szabad elfelejtenünk, milyen kiváló és tapasztalt kamarazenésszel állunk szemben. Az atmoszférateremtésből a zongora igencsak kivette a részét, mégpedig úgy, hogy a zongorista a már jól ismert Mozart-dallamokba belevitte saját hangszínét is. Varga Gábor pedig azért bizonyult ideális partnernek a koncerten, mert játékát egyszerűen képtelenség bekategorizálni bármilyen érzelmi vagy stílusbeli halmazba. Mindig tudott újat mutatni, irányítani, alkalmazkodni – ahogyan azt a darabok és a művésztársak igényelték. Összességében egy túlkapások nélküli, kiegyensúlyozott, mégis hatásos darabot hallgattunk, ami azzal, hogy nem igyekezett mindenáron Mozartot visszatükrözni, sokkal élvezetesebb eredményt adott.
Mozart után – számomra – sokkal több zenei és kifejezési lehetőséget nyújtott Schumann Erdei képek (op. 82) című darabja, amely a legkülönbözőbb impulzusokkal kápráztatta el a hallgatókat. Az apró mozzanatok között Fejérvári Zoltán minden nehézség nélkül lavírozott végig, egyik pillanatról a másikra képes volt új, teljesen más hangulatot teremteni. Igen csak résen kellett lennünk, hogy lépést tudjunk tartani, és kiélvezzük az érett, őszinte produkció minden egyes zenei gondolatát.
Ezután újabb Schumann darab következett – Fantasiestücke (op. 73) –, amelyben már a klarinét is csatlakozott a zongorához. Varga Gábor hangja itt inkább a lírai hangzásvilágot tükrözte vissza. Az érzelmek csak diszkréten, gondolatok formájában jelentek meg, így a mű rendkívül jól követhető tematikája került előtérbe. A Meseképekben (op. 113) viszont a brácsa már egészen más szerepet töltött be, mint a klarinét az előző műben. Ez a darab sokkal több lehetőséget ad mindkét szólamnak, hogy a megfelelően elhelyezett intonációkkal és pontos technikai megoldásokkal egyedibbé tegyék az összképet. A kifinomult brácsahang és a zongorista stílusának mély, áradó zengése a második tételben tette világossá, milyen jól kiegészíti egymást ez a két elem.
A koncerten elhangzott utolsó darab lényegében keretbe foglalta az estét, ám ekkor már – hozzászokva a művészek által megteremtett atmoszférához – jóval több gondolatot tudtak közvetíteni a tételek egyes témái. A Mese elbeszélések (op. 132) kiváló példa arra, hogy Schumann zeneisége milyen könnyen kifejezhető anélkül, hogy túlbonyolítanánk akár a művet, akár az előadásmódot. A művészek kiválóságát az is bizonyítja, hogy az éles ellentétek, fokozások továbbra sem maradtak el, az utolsó hangig fenntartották a közönség érdeklődését. A koncert összbenyomását talán az összhang és az igényesség szavak jellemzik a legjobban, ami a darabokon túlmutatva egyértelműen a zenészek érdeme.
