Száz fehér virágról és egy tragédia feldolgozásáról; az „igazi” férfiak jellemvonásairól és kötelességeiről; a beleNEMtörődésről egy gyár visszafoglalásának képében: így telt a pénteki, hatodik nap a TESZT-en.
Near Gone (Majdnem el)
Kezdetben száz virág volt. Száz vagy ezer fehér virág. De csak egy nő, és egy férfi. „El tudjátok ezt képzelni?”
Ez a mese a nőé. A négyéves húgáról szól, aki egyedül játszott kint a kertben. A nő bolgárul mesél, a férfi fordít angolra. A kezdetektől látszik, hogy két egészen különböző, de mégis összeillő párost alkotnak. Talán testvérek vagy szeretők, vagy csak két egymás számára (még) ismeretlen: csupán egy mesélő és egy tolmács. A nő története Szófiában kezdődik, a szülővárosában, a hegy lábánál épült családi házában. A húga négyéves volt, és egyedül játszott kint a kertben. A nő a meséjét élénken és egészen apró részletekre bontva meséli, a férfit ez kezdetben kissé feszélyezi is: kedves és humoros interakciókat, jeleneteket generálva közöttük. Ahogy haladunk a történetben, rájövünk, hogy ez tragédiával végződik majd (?), a nő pedig képtelen a lényegre térni az intenzív érzések és emlékek súlya alatt, ezért nyúl a terelő és részletező, lényeget kerülgető narratívához.
„A húgom négyéves volt, és egyedül játszott kint a kertben, amikor. El tudjátok képzelni?”
Hogyan beszéljünk, ha megnémít egy emlék intenzitása és súlya? Hogy lehet feldolgozni és előadni egy tragédiát? A nő többször elakad történetének mesélésében, újra csak ugyanazt ismételgeti, megszakítja a mesélést, a görcsös érzést pedig tánccal oldja fel: impulzív mozdulataiból fájdalom és elfojtott feszültség árad. A fizikai színház eszköztárát korábban is használja, a verbális beszédet ismételten és egyre gyakrabban táncszerű mozdulatokkal kíséri: ezek a történet kiteljesülésénél egymásba kapcsolódva egy komplex, egész koreográfiát alkotnak.
A tragédia megtörtént, a nő pedig (látszólag) végleg összeroskad. A férfi átveszi a narrátor szerepét, néhány lényegre törő mondatban összefoglalja a történetet, majd segít a nőnek összeszedni a színpadon szétszórt száz vagy ezer széthajigált szegfűt, segít összeszedni az érzéseit, az életét, segít feldolgozni, segít talpra állni. A tragédia megélése és feldolgozása mellett a történet még egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet: a mindennapjaink szánalmas abszurditásaira. Hogy késhet húsz percet egy mentőautó egy sürgős esetnél? Hogy lehet megengedni és felfogni, hogy az orvosok, a mentősök, és a kórházi dolgozók élet- és munkaképtelenek? Hogy lehet, hogy nincs senki, aki segíthet? Hogy hagyhatnak minket meghalni a szüleink karjában, miközben ők dohányozva és cseverészve néznek? Hogy lehet ilyet megengedni, hogy lehet felfogni, hogy lehet tűrni? És nem (is) kell országokra mutogatni, hiszen minden nemzet a sajátjára ismerhet, ilyen bárhol megtörténhet: és meg is történik.
A nőt Katyának hívják, a férfit „Ginger”-nek, ez a mese pedig, – ami valóban megtörtént – az ő történetük.
Zeneajánló az előadás utánra: Goran Bregovic: Kalashnikov
Előadók, tervezők, rendezők, alkotók: Katherina Radeva és Alister Lownie
További rendezés és dramaturgia: Charlotte Vincent
Zene: Goran Bregovićés Tim Blazdell
Fények: Tim Slater
Mentor: Sheila Gheilani
Macho Men (Macsó férfiak)
Egy igazi férfinak bajsza van, és nem iszik alkoholt. Egy igazi férfi soha nem hord rózsaszínt, és kizárólag sört iszik. Egy igazi férfi mindenre tudja a megoldást, és csak pálinkát iszik, de abból is a saját főztjét, a nagyapja receptje alapján.
Hét huszonéves srác egymást túlharsogva, és sokszor egymásnak ellentmondva felsorolásszerűen bemutatja az általános férfi sztereotípiákat, a jellemzőket, viselkedésformákat és elvárásokat, amelyeknek meg kell felelniük, és amelyek rájuk nehezednek. „Egy igazi férfi” nem mutatja ki az érzéseit, nem sír, nem visz reggelit a barátnőjének az ágyba, egyik kezével a malacot grillezi, másikkal a marhát, mindent meg tud javítani (kivéve a mosógépet, mert azt messze elkerüli!) – vagy ezeknek éppen az ellenkezője. S bár a szerb és szláv társadalomra kifejezetten jellemző viselkedésformákon – mint az ultranacionalizmust kifejező három ujjat felmutató kéztartás – csak azok derülnek jót, akik ismerik a balkáni kultúrát, a többi eltúlzott, humoros vagy szatirikus jelenet is mosolyra fakaszt minden nézőt.
„Hahó hippikém, a nyakkendő nem melltartó, hogy csak úgy ledobhatod.”
Szó van a különböző leegyszerűsített gender-elméletekről, a születéstől fogva jelen levő nemek közötti megkülönböztetés és szétválasztásról: a kisfiúk szobáját kékre festik, kék ruhákba öltöztetik, kiskocsival és akciófigurákkal játszanak – de semmiképpen nem babákkal.
A díszlet ultra minimalista, csak – a bekategorizálás nyelvi játékaként használt – kartondobozok vannak a fiúk neveivel és születési dátumaikkal felcímkézve, amelyeket különböző módokon más jelenetekhez is felhasználnak. A humor mellett a kreativitás más módon is remekül megmutatkozik: ügyesen élnek az önreflexióval – „Nem szégyen, ha valaki a Bitef színház tagja akar lenni” –, vagy a zenei intermezzo mint színpadi elem felkonferálása.
Bár az előadás maga hat évig készült, érezhetően fél-amatőr munkáról van szó. A szereplő fiúk a kezdetben nem tanult színészek voltak (néhányuk azóta erre a pályára lépett), de a darab igazi hiánya, hogy a téma nincs a potenciáljához méltóan kifejtve és kibontva. Egy roppant érdekes alapanyagnak csak megkapargatták a felszínét, de nem feszegették vagy lépték át a határait. Az általános sztereotípiák felsorolása mellett/helyett igazán bátor vagy megosztó kijelentéseket tehettek volna, vagy komoly üzeneteket megfogalmazva, valódi problémákra felhívva a figyelmet. Sokkal erősebb és személyesebb hangnemet ütöttek volna meg, ha a kollektív gondolkodásmód és általános vélemények helyett a saját gondolataikból többet osztottak volna meg.
Az előadás egy bájos, humoros és szórakoztató kezdeményezés szerethető karakterekkel, egy érdekes témát alapul véve, de aki az igazán provokáló vagy erős üzeneteket közvetítő előadások szerelmese, ne váltson rá jegyet.
Reflektor Színház / Bitef Színház (SRB)
Koncepció, rendezés, dramaturgia: Milena Bogavac, Vojislav Arsić
Társszerzők és előadók: Alek Surtov, Đorđe Živadinović Grgur, Jovan Zdravković, Marko Panajotović, Nemanja Puvača, Nikola Pavlović, Uroš Novović, Rastko Vujisić
Koreográfia és színpadi mozgás: Ljiljana Tasić
Zeneszerző: Vladimir Pejković
Jelmez: Pull My Daisy
Zrenjanin
A nevek számítanak. Zrenjanin egy város Szerbia északi részén, ez az előadás is az ottani nemzeti színház társulatáé. Zrenjanin volt a vezetékneve egy partizán forradalmárnak, akit Jugoszláviában hősként tisztelnek. Zrenjanin egy gyári munkás, akiről úgy tartják, vezetésre született. De vajon tényleg a sors osztja a neveket?
A privatizáció idején egy mágnás kétes körülmények között megkaparintja a város legrégebben működő gyárát, de anyagi hasznot remélve, a munkásokat átverve csődbe viszi azt. Egy vakmerő filozófia szakos hallgatófiú lázadást szervez a gyár újra köztulajdonná foglalásárért, és aktivistákat gyűjt maga köré – de mi van, ha a munkások nem kérnek a „kis Karl Marx” segítségéből?
Zrenjaninnak azt mondják, a nevek számítanak, hogy okkal viseljük őket, így a vörös zászlós nagy forradalmár, Žarko Zrenjanin nevét viselve nyilvánvaló, hogy neki kell vezetnie a munkások forradalmát. Az sem lehet véletlen, hogy az ő apjáé volt a gyár korábban, akkor pedig minden más volt, minden jobb. A gond viszont az, hogy Zrenjanint nem érdeklik olyasmik, mint a nevek sorsszerűsége, vagy a forradalom.
Könnyebb-e behódolni, mint ellenállni? Könnyebb-e beletörődni, és hallgatni? Vagy könnyebb hinni, hogy minden jó úgy, ahogy van? Az előadás filozófiai, gazdasági és osztályok közötti harcok elméleteivel feszegeti ezeket a témákat, de valódi választ nem ad rájuk. Úgy tűnik, az előadás valami nagyon nagy üzenetet akart közvetíteni, de a fő konklúzió elhomályosult, vagy teljesen elveszett útközben. A karakterekkel nehéz azonosulni, nem is tudjuk, mit várjunk tőlük; Zrenjanin az egyetlen, aki valamilyen szinten jellemfejlődésen megy keresztül, de a motivációja nincs sem megindokolva, sem kibontva, így a történetet lezáró megrázó jelenetek sem hatnak olyan erősen.
„A nevek számítanak, de lehet, hogy Zrenjanint a gyári munkást nem sorsszerűség nevezte el, és Éva sem hasonlít annyira a bibliai ősanyára, mint gondolnánk. Akkor hát valóban számítanak a nevek?
Toša Jovanović Nemzeti Színház, Zrenjanin (SRB)
Rendezte: Boris Liješević
Zeneszerző: Jelena Popržan
Díszlet: Vladimir Savić
Jelmez: Drina Krlić
Dalszövegek: Igor Štiks
Szereplők: Dejan Karlečik, Milan Kolak, Jovan Torački, Edit Tot Miškeljin, Sanja Radišić, Stefan Juanin, Miljan Vuković
