A Soproni Petőfi Színházban elbúcsúztattunk egy igazi örökzöldet. Radó Denise rendezésében most láthattuk utoljára a My Fair Lady című darabot. Nos, darabtemetés ide vagy oda, értek minket meglepetések.
Talán vártam a nagy, mindent lezáró durranásra vagy egyszerűen az előzetes elképzeléseimmel nem találkozott a szokásos esti színházi élmény, esetleg tényleg már minden puskaporát ellőtte a My Fair Lady csapata. A kissé egyhangú kezdet után igazi felüdülés volt Mikó Istvánt Alfred P. Doolittle bőrében a színpadon látni: amikor megjelent, belépőjével párhuzamosan a közönség is azonnal felébredt; inkább ez a színre lépés lett az a pont, ahol valóban elkezdődött az előadás, ami élettel töltötte meg a teret.
A színre lépés díszletére viszont egy rossz szavunk sem lehet, hiszen Csík Györgynek hála, a 19. századi brit hangulat igazán elragadóan festett, nem beszélve a zenekari hangzásról, amely a Sopronban már jól ismert Oberfrank Péternek köszönhető. Ez az atmoszféra azonban csonka lenne egy releváns, tartósan adaptálható üzenet nélkül, ami a darab szellemi magját jelenti: akárhonnan nézzük, a háttérben meghúzódik a társadalom rétegei között álló különbségek örök problémája. Hiszen ebben a történetben is úgy látszik, hogy a nincsteleneket igenis lenézik a jómódúak, akiknek a felfogása szerint mindenki pontosan annyit ér, amennyije van, se többet, se kevesebbet; erre a szemléletre a közelmúlt politikájában is találunk példákat.
Erre a lenéző elképzelésre fut fel a darab drámai konfliktusa és értékvesztesége (?). A beképzelt Higgins nyelvészprofesszor fogadást köt Pickering ezredessel, hogy az utcán talált kis „penészvirágból” hat hónap leforgása alatt egy igazi hercegnőt farag. Nos, ahogy Frankeinstein is megszületett, úgy vált Eliza Dolittle is egy valódi úrhölggyé. Természetesen, ahogyan láthattuk is, nem volt ez fájdalommentes folyamat, hiszen Higgins, amikor csak tehette, verbálisan bántalmazta a fiatal lányt. Legyünk reálisak: szép ruhák és praliné ide vagy oda, azért nem szeretnénk bele az illetőbe, a kínzónkba. Vagy mégis? A nők talán ennyire anyagiasak lennének, hogy ezt a fajta bánásmódot is elviselnék, csak hogy mindenük meglegyen? Kétlem. Vagy nem a nőket akarta Shaw, a darab írója ilyen módon ábrázolni, sokkal inkább Higginst, a gőgös férfit akarta bemutatni, aki azért mert módos és okos is, bármit megengedhet magának, és közben ügyet sem vet mások érzelmeire. Modern Makrancos Kata?
Bármelyik legyen is az elfogadható értelmezés, a férfi és nő közötti különbségek mindenképpen érzékelhetőek a színtelenül induló darab során, bár beszédes, hogy a legkiemelkedőbb szerepet tulajdonképpen egy mellékalak adta a közönségnek. Mikó hiába alakított egy iszákos köztakarítót, akárhányszor feltűnt a színen, a teátrum színnel telt meg. A főszereplők inkább a kötelezőt hozták, hiszen Higgins-ként Szolnoki Tibor előadta az alpári, lekezelő, megközelíthetetlen professzort, míg a „Lady”, Kisfaludy Zsófia énekelt nekünk párat, és a rusnya virágáruslányból, arisztokrata kisasszony lett. Való igaz, az átváltozás varázsos volt, mondhatni csudijó, de semmi több, inkább külcsín. Nem jött a katarzis, pedig ez lett volna az az újra belépő, amit a darab kétharmada felépít; így inkább a kritikus is a jól ismert alapanyagra támaszkodhat, ha értelmezni kívánja a látottakat: mint néző sem tudtam a szokott módon sodródni az árral.
Nagy Gábor Pickering ezredese okozott pár jó pillanatot nekünk, ahogyan érzelmes kis untermannként asszisztált a professzornak. Benne megvolt az, ami a másik férfiból hiányzott, hiszen észrevette, hogy Eliza is emberből van, s nemcsak egy báb. Ám ennél többet nem írhatunk a számlájára, nem válik pozitív férfihőssé sem a nőtörő előadás során, hiszen, beszédes módon, általában csak a helyzetét változtatta a kanapétól a karosszékig.
A rögös, valószínűtlen út végül elvezette egymáshoz Higginst és Elizát. Nem tudni ugyan, miért pont egymást választották, az eddigi film vagy színpadi változatokat sem egészíti ki a soproni, és azt sem, hogyan alakul majd a jövőjük: a színpadon túl létező világban nem lenne túl boldog. Bár, van egy egyszerű, a látott komikumhoz is illeszkedő feloldás: az örök érvényű igazság szerint mindig mást akarnak majd, a nő a férfit, a férfi pedig a nőt.
Borítókép: Torma Sándor
