Mikor vagy boldogabb, ha tudod az igazat, vagy ha nem? De mi van, ha az igazság tönkretesz mindent? Hány titkot bír el egy barátság? Neked tényleg a telefonodban van az éledet? És biztonságban van ott? Ezeket és ezekhez hasonló aktuális kérdéseket feszeget Paolo Genovese rendező 2016-os filmje, a Teljesen idegenek.
A nagy sikerű olasz film valami rejtély folytán vígjáték besorolást kapott Magyarországon. Bár film humora tagadhatatlan, számomra mégsem ez a legfontosabb aspektusa, ugyanis az alkotás egyedi módon mutatja be a modern társadalom több nagy problémáját, hibáját.
A Teljesen idegenek egy zseniális kamara dráma. Kevés, mindössze hét szereplőt (és még néhány telefonálót) láthatunk (illetve hallhatunk), szinte csak egy szűk térben játszódik a történet. Ez egyből kizárja a komoly akciójeleneteket vagy a végtelenül cselekményes történetszálat. Ennek ellenére mégis sokkal izgalmasabbnak mondanám, mint a legtöbb lövöldözős, robbantgatós akciófilmet.
A történet szerint hét főhősünk – három házaspár és az agglegény Pepe (Giuseppe Battison) – már legalább húsz éve barátok. Egy baráti vacsorára gyűlnek össze Rocco (Marco Giallini) és Eva (Kasia Smutinak) lakásában. A kötetlen beszélgetés közben felmerül, hogy milyen titkokat őrizgethetnek, és mire derülne fény, ha hozzáférnének egymás telefonjához. Így kezdenek bele egy nagyon érdekes játékba. Mindenki kiteszi a telefonját asztalra, és megosztanak mindent egymással; minden vacsora közben kapott SMS-t, WhatsApp üzenetet, a telefonhívásokat pedig kihangosítva fogadják. Mint kiderül, mindenkinek vannak titkai.
A filmnek nagyszerű a dramaturgiája. A legkisebb titoktól a legnagyobbakig vezet végig a történet, mindez egy valószínűtlenül apró térben, ami csak tovább fokozza a drámai hatást. Egy lakásban, szűkebb értelemben egy étkezőasztalnál láthatjuk szétesni a húsz éve szilárdnak tűnő emberi kapcsolatokat. A konfliktusok sora teljesen berántja a nézőt, egyre fokozódik a feszültség, mert a konfliktusok olyan gyors egymásutánban érkeznek, hogy tulajdonképpen nincs is idő rendesen megemészteni őket.
A film mindent összevetve egy zseniális alkotás. A színészek mind nagyon jól eltalálták a saját karaktereiket. Már pár perc után át lehet érezni az olasz életérzést. Ennek érekében külön ajánlom az eredeti olasz szinkronhangot. Bár én egy szót nem beszélek olaszul, körülbelül tíz perc filmnézés után ellenállhatatlan vágyat érzetem, hogy megtanuljam az olasz nyelvet. Sokkal autentikusabb lesz tőle az élmény, mint más szinkron verziókkal.
A Teljesen idegenek aktualitása vitathatatlan, hiszen mind abban a korban élük, mikor túl sok információt őriz rólunk az a kis eszköz a zsebünkben. Ennek a veszélynek a kitárgyalása már csak azért se lenne elcsépelt, mert ez az, amire még mindig nem figyelünk eléggé oda. De tételezzük fel, hogy én nem hiszek ebben. Mert magamból kiindulva úgy gondolom, hogy minden ember tudatos telefonhasználó, meg amúgy is mit rejtegetne előlem? De akkor vajon a barátom telefonját miért nem nyitja az én ujjlenyomatom? Mit találnék a galériában vagy az üzenetek között? Kompromittáló képek, természetesen más hölgyeményekről, érdekes üzenetek ismeretlen lányokkal, bejegyzések a naptárban olyan találkozókról, amikről én még nem is hallottam, esetleg feltűnően hosszú telefonbeszélgetések ismeretlen női nevekkel. Valószínűleg semmit se találnék, de a film karakterei is ezt hitték…
Valahol a film közepén az jutott eszembe, vajon mi lenne, ha én is részt vennék egy ilyen játékban. Valószínűleg az évszázad legeseménytelenebb vacsorája elé nézhetnénk. Nekem ugyanis nincs se szeretőm, se titkos levelező partnerem, nem kapok meztelen képeket mástól, nincs eltitkolt férjem és per vagy feleségem, továbbá nem öltem meg senkit, és nem is tervezem a közeljövőben. Nincsenek ilyen titkaim. Hibáztathatjuk a telefonunkat és egyéb okos eszközeinket, amiért megromlottak emberi kapcsolataink, de kérdem én, min csodálkozunk, ha már a házastársunkhoz se tudunk hűek lenni? Miért gondoljuk, hogy ezek az eszközök a hibások, ha mi magunk olyan titkokat őrizgetünk, amik több évtizedes barátságot képesek tönkre tenni?Jóban, rosszban, betegségben, egészségben, csak te, meg a másik négy szeretőm. Egy házasságnak nem erről kéne szólnia. A Teljesen idegenek történetében tulajdonképpen nem a telefonok a „rossz fiúk”. Csak a rossz eszköze, amin keresztül fény derülhet a titkokra.
A történet végén pedig már csak egy kérdés maradt: Jó nekünk, ha a titkokra fény derül? Ez pedig sajnos egy szintén létező dilemma. Elég jó nekünk a boldog tudatlanság? Akarunk-e tudni a rossz dolgokról is? Maradhatunk-e boldogok a saját és mások titkaival együtt? Olyan kérdések és dilemmák sorát tudja ez a film felállítani a néző fejében, amin aztán jó sokáig töprenghetünk. De ami számomra a legmegrázóbb az a felismerés volt, miszerint ez a film tulajdonképpen a mi valóságunkat mutatja be. Akár tudomást veszünk róla, akár nem, ez nap mint nap megtörténik családok és barátok százaival. Ez pedig így nagyon nem helyénvaló. Az ember nem lehet mindig egy hibátlan szent, ezt én is elismerem, mindenkinek vannak nehéz pillanatai, nehézségei. De nem hazudhatunk a szeretteink szemébe? Ha hozzájuk nem tudunk őszinték lenni, akkor kihez?
Kiemelt kép: IMDb
