Az Óbudai Danubia Zenekar koncertsorozatának második estéjén mi, emberek álltunk a középpontban a Zeneakadémia Nagytermében. Az általunk megteremtett világ igen sokrétű, változatos, nem meglepő tehát, hogy a koncerten is számtalan gondolkodásmódot, felfogást, individuális konfliktust vonultatott fel a zenekar a darabok révén. Bepillantást nyertünk a modern ember kétségeibe, valamint nyomon követhettük a filozófus művész vívódását is. Az elgondolkodtató tartalom mellett azonban örömzenében és jó hangulatban sem szenvedtünk hiányt.
A koncert első darabja Aaron Copland fanfárja volt, amely egy patetikus indítást adott az estének. Ünnepélyes jellege valóban megidézte előttünk a huszadik századi Amerikát tiszteletparancsoló hangvételével, jellemző motívumaival. A Fanfare For The Common Man azonban címéből adóan mindenkihez szól, így az emelkedett hangulat nem távolságot teremt a zenekar és a közönség között, hanem éppen ellenkezőleg, a cél az összetartozás kifejezése. A darabot az ütőhangszerek indították útjára, majd nemsokkal ezután a rézfúvósok vették át a főszerepet a témával. Az újabb és újabb bekapcsolódó hangszerek ugyanazt az a dallamot vitték tovább, színesebbé, láttatóvá téve az összképet.
A megteremtett atmoszféra rendkívül kifejező, mégis sejteti, hogy ez csupán az indítás, a java még hátra van. Az első darabnál feltétlenül meg kell említenünk az ütőhangszerek harmonikus, pontos és élvezetes közreműködését. A folyamatos koncentráció és kommunikáció a karmesterrel, Hámori Mátéval meghozta a kívánt eredményt. Lendületes, élettel teli játékot hallhattunk tőlünk nemcsak Copland darabjánál, hanem az egész koncert alatt. A fúvósok, akik szerepüktől függetlenül általában a színpad hátsó részét birtokolják, most lehetőséget kaptak arra, hogy nemcsak hangjukkal töltsék ki a teret, hanem fizikailag is közelebb érezzük őket magunkhoz, hiszen rajtuk kívül nem állt más a pódiumon. A mű többlettartalma erős asszociációkat indít el a hallgatóban, emellett a filmzenék világát is megidézi előttünk. A rövid fanfár megadta tehát a kezdőhangot ahhoz, hogy nagyot ugorva az időben egy másik kor szellemiségét kellő nyitottsággal tudjuk befogadni a továbbiakban.
Copland itthon kevésbé ismert műve után egy igazi klasszikus következett Richard Wagner személyében. A Tannhäuser című operáról Charles Baudlaire így nyilatkozott:
Ezt a tüzes és zsarnoki zenét hallgatva néha úgy tűnik, mintha a sötétség álmok szaggatta mélyén ópium keltette képzetek rajzolódnának ki.
Az opera valóban heves belső érzelmi viszályokat, nehéz döntéseket, gondolkodásmódok folyamatos ütközetét mutatja be egy kiteljesedést kereső dalnok életén át. A Danubia Zenekar az opera nyitányával az emberiség nemessége és büszkesége után a belső lelki világra helyezte át a hangsúlyt. A lágy, kellemes indítás tökéletesen megidézte előttünk a mű érzelemvilágát, magában rejtve azonban a feszültséget a fúvósok előtérbe kerülésével, amihez a hegedűszólamok is egységesen asszisztáltak. Egyre lendületesebb, romantikusabb képet kaptunk, amely végül a téma visszatérésével oldódott fel.
A művet a kettősség uralja a fő és a melléktéma által, s ezt a zenekar precíz összjátéka pontosan vissza is tükrözte. Hámori Máté szinte eggyé vált a zenével, ahogyan a közönség tekintetét magához vonzotta dinamikus és kifejező vezényletével. Mindenki azt várta, hogyan valósítja meg a zenekar az újra és újra felhangzó ismert dallammotívumokat. A játékosság és érzékiség folyamatos váltakozása, már-már versengése uralta a színpadot, ami keretes szerkezetbe zárta a kezdeti melankolikus világgal a gondolatmenetet. A nyitány azonban itt még nem ért véget, a katarzis csupán ezután következett. A végző zárlatot a rézfúvósok ismételten egységes és kifejező játéka hozta el, s nyugvópont meghatározása helyett a várakozás érzetét hagyta bennünk.
Az ezt követő mű erősen reflektál a Tannhäuser nyitányára mind témájában, mind pedig műfajában. Wagner Istenek Alkonya című, háromfelvonásos operájából hallhattuk a Siegfried rajnai útja című részt, amely egyfajta megidézése, felvázolása a mű témájának. A kettősség érzete továbbra is velünk maradt. A szerelem világát magunk mögött hagyva azonban még jobban elmélyültünk az emberi lélek sokrétűségében. A színes és láttató fúvós szólókban – amelyek komor és emelkedett képeket egyaránt felvonultatnak – végigkísérhető az ember mint cselekedni kívánó lény gondolkodása.
Az intermezzo hullámzását a zenekar a koncerten teljesen egyedi módon jelenítette meg előttünk. A karmester dinamikus stílusának köszönhetően sokkal erőteljesebb érzelmeket és impulzusokat kaptunk, mint azt Wagner operájában megszokhattunk. A várakoztatás és késletetetés benyomását keltették még a kellemes motívumok is, így figyelmünket kénytelenek voltunk folyamatosan a zenekar egyes szólamaira irányítani – amelyek közül talán az oboa és a nagybőgő zeneisége, valamint a hegedű pontossága emelkedett ki leginkább ebben a műben.
Befejezésként Richard Strauss nagyszabású szimfonikus költeményét hallhattuk a zenekartól, amely Nietsche művét idézi meg, megkoronázva ezzel az Übermensch-tematikát. A kilenc rövidebb szakaszból álló Imígyen Szóla Zarathustra (op. 30) már nemcsak az embert mint személyt, hanem az egész emberi világot tárja elénk, amelynek ékkövei természetesen mi vagyunk. A felsőbbrendűség és büszkeség megformálása anélkül történt meg, hogy elszakadtunk volna a valóságtól, a koncert elején megteremtett bensőséges hangulattól. Az egymásból kinövő apró képek szorosan követték egymást, a zenekar pedig minden nehézség nélkül masírozott át egyik gondolatmenetről a másikra olyan formában, hogy a határokat mégis érzékelni tudjuk.
A tételszakaszok közül fontos kiemelni a Táncdalt, amelyben a zenekar szinte váratlanul helyezte egy addig nem tapasztalt dallamvonalba játékát anélkül, hogy az eredeti témától elszakadunk volna. A könnyed, éneklő motívum ott rejtette magában az előzetesen tapasztalt érzések benyomásait is. A darabot, valamint az egész koncertet Az éjszakai vándor dala zárta le a szólóhegedű és a hárfa idilli mozzanataival, tudatosítva bennünk az est koncepcióját: az ember ural mindent – nem véletlenül. A gondolatok kavalkádjában pedig maga a zene, a kifejezés tesz minket igazán naggyá – s közben még szórakoztat is.
borítókép: Fidelio
