…vagy inkább Always Decreasing?…
Öt év szünet után, 2018. 02. 09-én jelent meg a skót indie rock banda ötödik stúdióalbuma. Előző lemezükkel, a Right Thoughts, Right Words, Right Action-nel bebizonyították, hogy ugyanazt a bűvész trükköt, tehát az energikus, néhol kaotikus, de minden pillanatban menő ereszdelahajam-bulit, amit Franz Ferdinandnak hívunk, elő lehet adni minimális módosításokkal negyedszerre is. Ezután temettem el azt a gondolatomat, hogy a banda meg akar-, és képes lesz megújulni, irányt váltani.
Aztán megjelent az Always Ascending
Nem mondanám magamat a zenekar rajongójának – teljesen váratlanul ért a hír, hogy megjelent az új album, de régebben sokat hallgattam a You Could Have It So Much Better című, 2005-ben megjelent lemezüket, ami szerintem egyike nem csak a zenekar, de egyaránt a legjobb britrock/indie rock albumoknak. Szerintem azóta nem volt kifejezetten jó lemeze a skót bandának, és ezen sajnos az Always Ascending sem változtatott. Nem mondom, hogy rossz album. De azt sem, hogy túl jó… De akkor mi a baj?
A tíz szám összesen 39 perces futamidejével igazodni kíván a mostanában a könnyűzene iparban megfigyelhető trendhez, mely szerint egy album legyen viszonylag rövid, de tartalmas. Rövidnek rövid, de tartalmasnak sajnos semmiképp nem mondanám. A tíz számból három-négy van, ami kifejezetten tetszett, a többi annyira jellegtelen, hogy többszöri hallgatás után sem tudok témákat, grooveot, vagy bármilyen hangot visszaidézni, amikor ránézek a címekre. A következő bekezdésekben arról a pár számról fogok írni, melyek hatást gyakoroltak rám.
Always Ascending
Az első szám az albumon. A zongorás-érzelmesebb intro viszonylag váratlan a bandától, de nem kell sokáig paráznunk azon, hogy egy érzelgős-nyálas pop albumot fogunk-e hallani, mivel kb. másfél perc után beindul a jól megszokott Ferdinand-gépezet. Ismerős hangulat, de van valami új hatás a zene textúrájában. Az ének feltűnőbben bátrabb, kísérletezőbb, ez jó jel. Talán egy kicsit hosszabb a track, mint amennyi beleférne, de azt hiszem, hogy ez egy jó hangulatú koncerten aligha fog bárkit is zavarni.
Lazy Boy
Második track. Az első perctől kezdve, ahogy lecseng az intro, egyértelműen beigazolódott a gyanúm, hogy van egy elég erős Talking Heads hatás a bandán. A szám ritmikája, a zavart ritmusok, a kitartó, diszkósan-oktávosan ugráló basszus, a gitár funkos minimalizmusa és az énekdallam együttese akár egy Talking Heads szám is lehetne, egészen a refrénig, ami jól beilleszkedik a zenekar dalolós-zongorás refrénjeinek sorába. A szám összességében elég bátor, kísérletezős, nem lesz egy sláger, de szerintem így is a legjobb az albumon.
Paper Cages
Jól összerakott, dallamos indie-rock az igényesebbek közül. A refrén végén leereszkedő szintetizátor eszembe juttatja a Tame Impala-t. Sajnos ez az a szám, ahol kezdi elveszteni az album a lendületét és az irányait…
The Academy Award
A legsötétebb, legszomorúbb track, a legjobb dalszöveg a tíz szám közül. Talán itt még érezhető valamiféle új irány, de egészen más, mint az album elején. Már egyértelmű az lemez „irányvesztettsége”…
Feel the Love Go
Franz Ferdinand-féle diszkó, a szomorúbb féléből. Nem rossz szám, és lehet, hogy jobban értékelném, ha más lenne a tracklist elrendezése. Igen, ez probléma, mert az előző sok-sok jellegtelen próbálkozás lefárasztja a hallgatót így nehezebb észrevenni, hogy ez egy nem rossz szám…
Összegezve: lehet, hogy nekem voltak hibás elvárásaim, de az öt év után megjelenő albumtól több újítást vártam. Elég jól hozza a megszokott formulát, amit miatt megszerettem ezt a bandát, de a kérdés a következő: van-e létjogosultsága hosszabb távon az olyan zenekaroknak, akik egyszer felmutatnak valamit, ami baromi jó, és utána minimális változtatásokkal gyártják le ugyanazt? A Franz Ferdinand nagyon el akarja hitetni magáról, hogy van létjogosultsága. Idővel kiderül…
Értékelés: 6/10
Tracklist:
- Always Ascending
- Lazy Boy
- Paper Cages
- Finally
- The Academy Award
- Lois Lane
- Huck and Jim
- Glimpse of Love
- Feel the Love Go
- Slow Don’t Kill Me Slow
