2018 február 5., 50. előadás
A vélhetően mindenki által ismert, és oly sokak által kedvelt Életrevalók színpadra állítása érdekes és felelősségteljes kísérlet. Egy befutott és elismert filmet, amely már világszerte belopta magát a közönség szívébe, veszélyes vagy inkább üdvös dolog más formában újrarendezni? Horgas Ádám magára vállalta a feladatot.
Mi az, amiben a színház többet, vagy mást nyújthat, mint a film? Hozzászoktunk már a különböző könyvadaptációkhoz a színházakban, de a filmfeldolgozás egy sokkal szokatlanabb, és vélhetően egy nehezebb műfaj, mivel a film vizualitása miatt a nézők képzeletében sokkal határozottabban jelennek meg a karakterek, a hang, a kép, mint egy könyv elolvasása után. A Játékszín apró színpada akadályt képezhetett volna a képi világ valósághű ábrázolásában, a rendező azonban kreatívan, szimbolikus és hangulati elemek felhasználásával, valamint fényvetítéssel oldotta meg a problémát: így visszaköszön ugyan a film díszlete, mégis egyedi módon, kissé más hangulatot kölcsönöz a darabnak.
Fontos változtatás azonban a filmhez képest, hogy az afrikai származású, Párizs környéki szegénynegyedben élő Driss (Omar Sy) helyett egy roma férfi (Vadász Gábor) játssza az ápolót. A roma zenebetéteket is a rendezőnek köszönhetjük, így például a partijelenetben (amely remekül időzítve a második felvonás elejére került, óriási hangulatot teremtve) nem az Earh, Wind & Fire csendül fel, hanem egy saját „roma-pop” szerzemény.
A színészekre, akárcsak a rendezőre, nagy felelősség hárult az eredeti mű óriási sikere miatt. Driss és Philippe mellett a többi szereplőt mindössze öt színész játssza (Zsurzs Kati, Kovács Dézi, Szőlőskei Tímea, Petyi János és Szirtes Balázs), ez azonban nem zavaró átalakulásuk pontossága, hitelessége miatt. Vadász Gábor tánca és játéka – számomra – vitte a prímet. Mesterkéltség nélkül, természetesen játszott, tökéletesen ábrázolva a karakter jellemfejlődését. Philippe, a kerekesszékes arisztokrata, Driss munkáltatója, vagyis Hirtling István, pedig mesterien „nem emelte fel a kezét”, és általában véve nem mozdult meg nyaktól lefelé egy jelenetben sem, márpedig ezen reflexmozdulatok mellőzése valóban embert próbáló feladat – főként színházban, folyamatosan élesben, ahol nem tudják újra és újra felvenni az egyes jeleneteket.
Míg az első felvonás a legtöbb jegyében hű maradt a filmhez, a másodikban már a rendező eszközölt néhány változtatást. Így például a színpadra állított verzióban a mama meghal, a már említett saját szerzésű zene felváltja az Earth, Wind & Fire-t a partijelenetben (ami véleményem szerint nem ront az összképen, sőt, a „magyarosított” Driss-szel sokkal jobban működik), valamint az egyes, „szélesvásznat” igénylő nagyobb jelenetek, mint az ejtőernyő-jelenet – már csak a technikai korlátok miatt is – szimbolikusan lett megoldva. S ez egy újabb érdekes kérdést vet fel: nehezebb műfaj-e a színház? Azt szinte biztosan kijelenthetjük, hogy napjainkban a filmekben már nincsenek határok. Ha valamit el tudunk képzelni, az filmben is megvalósítható, sőt, gyakran a képzeletünket felülmúló látványvilágban részesülünk a technikai eszközök által. A színházakban azonban nincsenek vágások, újrafelvételek, CGI-technika, vannak azonban másféle eszközök, amelyeket Horgas Ádám előszeretettel von be előadásaiba.
A már említett fényfestések is erről adnak tanúbizonyságot, miközben valójában a díszletet szolgáltatják. Sok színház törekszik a filmszerűségre, a valósághű (vagy inkább „szájbarágós”?) díszletezésre, a színház azonban alapvetően nem tud teljes mértékben valósághű lenni (bár ezzel a kijelentéssel sokan vitába szállnának) – érdemes-e tehát mégis törekedni rá? Horgas Ádám fényfestéssel hozza a közönség tudtára, a színészek játékán kívül, hogy éppen hol vagyunk, mi történik. Ez a díszletezés egyfelől egyszerűsített, mivel kevesebb fizikai eszközre van szükség és így megjeleníthetők a színházakban egyébként megjeleníthetetlen eszközök (mint például az ejtőernyő, a repülés), másfelől viszont szokatlan és bizonyos értelemben (befogadói szempontból) bonyolultabb, hiszen a közönségnek be kell vetnie a fantáziáját.
Vannak olyan tökéletes alkotások, amelyekhez kár nyúlni – gondolná az ember. Számomra az Életrevalók testesítette meg ezt a tökéletességet, így tartottam is a darabtól. Eleinte kicsit fájt látni, hogy a már megszokott-megszeretett karakterek más bőrben, más hanggal mutatkoznak; majd útközben eljutottam oda, hogy már nem pergett le a darabbal párhuzamosan a film a fejemben, és átadtam magam az új Drissnek, az új Philippe-nek, az új Marcelle-nek, és az eredetihez hasonló, mégis egyedi hangulatnak. Végeredményben pedig kaptam egy olyan Életrevalókat, amely más testben öltött alakot, a film számomra legfontosabb vonásait azonban megtartotta: az empátiát, a jellemfejlődést, a humort és a francia filmek finomságát és érzékenységét, megfűszerezve mindezt egy kis hazaival.
