Manapság egyre sűrűbben hallunk negatív szemléletmódot tükröző, félelmet gerjesztő kifejezéseket Nyugat-Európa fejlődésével, illetve hanyatlási tendenciájával kapcsolatban. „Identitását vesztette nyugat”, „multikulturalista tömegországok” – ilyen és ehhez hasonló sztereotípiáktól zeng a sajtó, sőt, mára mondhatni a mindennapi magyar politika mantrájává váltak az utópista, negatív előjeles állítások. Azonban, ha jobban belegondolunk: vajon tényleg állíthatjuk, hogy Nyugat-Európa hanyatló félben van? Vagy netán csak machiavellizmus áldozatává váltunk? Milyen szociálpszichológiai tényt szolgálhatnak agyunk bal féltekébe berögzült ilyesfajta mondatok?
Nyugat-Európa nagyon sok társadalom és kultúra mérvadója, a történelem szerves alakítója. Gondoljunk csak vissza középiskolai történelmi tanulmányainkra, már a magyar történelem korai szakaszában, Szent István korában is az egyik fő cél volt a nyugati kultúra, a nyugati kereszténység felé való nyitás. Természetesen az új áramlatok mindig ellenzőkre is találtak, akik általában félelmeket tápláltak az újonnan jött idegenek, ismeretlen nyugatias, másféle kultúrák iránt. Ez a kettősség az egész magyar történelmet végigkísérte, a magyar társadalmat folytonosan alakította.
Az igazi törést azonban a trianoni békeszerződéssel következett be. A háborús traumákkal küzdő társadalom még egy lökést kapott, amely csak mélyítette ezeket a már így is nagyon vérző, friss sebeket. A ki nem fejezett negatív érzelmek és a megszégyenítettség érzése olyannyira deformálta társadalmunkat, hogy egyfajta én-védő mechanizmus alakult ki, és minden egyes felelősséget „a nyugatra” hárítottunk. Ha klinikai szakszóval szeretnénk leírni magunkat, akkor a narcisztikus zavar lenne erre a jelenségre a legmegfelelőbb terminus, ugyanis a negatív élmények után az ország önértékelése szinte patologikus magasságokba emelkedett, és ezzel együtt megjelent az áldozatszerep, ami a hárítómechanizmus egyik jól ismert példája. Viszont az is elmondható, hogy egy igen labilis szerkezetű identitás alakult ki, amely befolyásolhatóvá vált a szélsőséges eszmék által, így a fasizmusnak és a kommunizmusnak is táptalajt adott, majd a machiavellizmus igazán fénylő gyöngyszemeit meggyökereztette.
A machiavellizmus az a nézet, amely szerint a cél eléréséhez minden eszközt felhasználhatunk.- írja az idegen-szavak.hu.
https://www.youtube.com/watch?v=rFTVTs-gmak
Napjainkról azt mondhatjuk, hogy a materiális térben ugyan leomlott a berlini fal, azonban Kelet-Európában, így Magyarországon is, a mentális berlini fal még most kezdi el élni fénykorát. Ezért a hanyatló nyugat kifejezés nem más célt szolgál, mint egyfajta régi-új ellenségképet.
Umberto Eco, az olasz irodalom kiemelkedő alakja is úgy tartotta, hogy hiba egy zászló alatt egyesíteni a társadalmat, hiszen félni kell az ellenségképtől, nem szabad követni mások példáját. Más utat kell járnunk, egy olyan utat, ami csak mi tudunk felépíteni, ami sokkal jobb más utaknál. Eco állítása is tökéletes példája a jól berögzült védelmi mechanizmusnak. Sajnos, erre a jelenségre bizonyos médiumok is bőven rájátszanak, direkt olyan felvételeket, jeleneteket mutatnak csatornáikon, amelyek rossz színben tüntetik fel Európa másik oldalát, elfeledve azt a tényt, hogy országunk is igen súlyos problémákkal küzd, amelyekről a szociális beidegződésnek köszönhetően, mi mélyen hallgatunk. Elgondolkodtató, hogy az agresszív külpolitika sok esetben belső konfliktusokra, problémákra utal, ezek levezetésére szolgál.
