2018. 01. 14. 19 óra. – József Attila lassan 113 éves, Jordán Tamás holnap tölti a 75-öt. Vasárnap este van. A szombathelyi Weöres Sándor Színház előtt a padok fehérben pompáznak a délután lehullott pár centis hótól. Gyermeki kíváncsisággal és türelmetlenséggel lépek be az automata ajtók szárnyai közé. A tömeg kicsit halkabb, mint máskor, sokan motyognak a sarokban, páran a rozéjukat kortyolgatják.
A Márkus Emília Terem az első emeleten van, három társammal együtt elsőként érkezünk a bejáratot elkerítő bordó kötél mellé. A túloldalon, közvetlenül a bejárat előtt, egy kékinges férfi áll, az ing a térd és a derékszíj között nagyjából félútig lelóg, az alja gyűrött – látszik, hogy pár perce feltehetően még be volt tűrve. A férfi arca komoly, vonásait, alkatát ismerem, láttam sokszor, hangját is hallottam már, de a tekintete most mégis ismeretlen. A teremből lágyan, talán a Kaláka zenekar zenéje szól, bár a várakozó közönség zsibongásától nem igazán tudom kivenni.
„Az a szerencsétlen, aki ezeket írta mérhetetlenül áhítozik szeretetre,”
19 óra 7 perc. – Végre a székünkben, a barátom tőlem jobbra jegyzi meg halkan; „Színházi 7 perc, ez már csak jó előadás lehet.”. Nem figyelek rá, nem tudok másra figyelni, csak egy irányba; a férfi, akit az előbb az ajtóban láttunk, már a színpad közepén mereng az ideiglenes, 40-es éveket idéző ülőgarnitúra egyik részében. Mereng a félhomályban, talán a zenét hallgatja. A közönség hangos, sose volt még ennyire hangos nekem. Miután mindenki elhelyezkedik, a férfi feláll a színpadon, komor, koncentrált arcán félíves mosoly, szétnéz a teremben, elégedett a közönséggel. Egymaga foglalja el a színpadot az előadás bevezetője során: úgy tekintek rá, mint mikor kisgyermekként nagyapám mesélt nekem. Soha sem koncentráltam ennyire. A férfi hibátlan, szakadatlan, információdús bevezetővel szolgál nekünk. Nem tartom meglepőnek mindezt, hiszen az előadás már a 43. évében jár. Ő maga komponálta és formálja, immáron több mint négy évtizede, s úgy adja elő történetét, mint a bibliai Mózes a tízparancsolatot híveinek.
1975-öt írunk, a férfi életének egyik, ha nem a legmeghatározóbb időszaka következik. A Magyar Televízió akkori vezetősége méltóképpen szeretné ünnepelni József Attila születésének 70. évfordulóját. Három színészt kérnek fel, hogy szerepeljenek a műsorban: Cserhalmi Annát, Latinovits Zoltánt és Jordán Tamást. Talán kiemelkedőbb triót erre a szerepre nem is találtak volna. A feladat az volt, hogy József Attilának, a szocializmus kiemelkedő proletár költőjének méltó emléket emeljenek verseivel, de mindezt valamilyen különleges körítéssel szerették volna látni. Jordán Tamás ötletelt, majd a szerkesztőségbe érve elmondta tervét, miszerint a Szabad-ötletek jegyzékét adná elő. Természetesen a válasz egyöntetűen elutasító volt, azzal a megjegyzéssel, hogy mi lenne, ha inkább verseket dolgozna fel és néhány, már publikált és kevésbé cenzúrariogató részleteket rakna bele a jegyzetekből. A színész természetesen nem hazudtolta meg magát, fogta a Szabad-ötletek jegyzékét majdnem teljes egészében és néhány helyen, rövid kibújásként elhelyezett benne verseket. Akkor, az előadást a Kaláka és a Sebő együttes kísérte zenével, és nagy sikert aratott.
„én ettem meg a buktákat”
Azóta szakadatlanul halad a férfi története, a számát maga se tudja megmondani hányszor adta már elő ezt a műsort. Egyedül a Radnóti Színházban eltöltött tíz évad 142 fellépése, az akkor még „Amit szívedbe rejtesz” címet viselő előadással tűnik biztosnak. Hatalmas számok ezek s nem csak a bevezetőt, de minden apró részletet úgy komponálja a színpad közepéről, mintha akkor és vele született volna az egész műsor. Megkér mindenkit, hogy az előadás legnagyobb egyediséget hordozó eszközét, a fülhallgatót a kis rádiókkal, tegyék a fejükre, majd hallgassák a beszédét. A rádióm recseg, a beszédet épp, hogy hallom, de pont elég ahhoz, hogy minden végtagom minden izma összeránduljon egy pillanatra. A férfi elmondja a füzet létrejöttét a szerzője szemszögéből, megkér minden résztvevőt, hogy ha jól esik, nyugodtan nevessenek egyes momentumoknál, de kihangsúlyozza, hogy nem kötelező, majd miután megkacagtatja a közönséget és helyet foglal az egyik székben, arca újra komor lesz és akkor belekezd.
– Másra számítottam, mikor meséltek az előadásról. Többször olvastam a művet, de a hang, ami akkor, ott, este megszólalt, teljesen más volt. A férfi halkan és motyogva, enyhe artikulációkkal, – ahogy máskor az ember barátjával a konyhában elhelyezkedve egy üveg bor mellett filozofál, úgy szólal meg ez a mélyen kellemes hang a fülünkben. Még mindig recseg, de az emberi hang úgy csókolgatja a dobhártyát mintha éppen, pont mellette ülne a férfi a konyhában és neki, pont neki mondaná a fülébe a füzetet. A mű tele van trágár és erősen durva kifejezésekkel, amiket sosem gondoltam volna, hogy így lekerekítve, ennyire természetes hangon és szituációban élhetek majd át. A motyogás művészete az, ami a színpadon folyik, az ahogy magadban beszélsz magányodban és most itt, épen, elevenen 150 ember előtt. A férfi a művet akképpen dolgozza át, ahogy 43 éve azt kérték: úgy adja elő, mintha ez a saját műve lenne és a befogadóban csak egy árva hang szól, hogy valami hasonlót már József Attila is írt valaha.
„úgy szeretnék baszni, mint pancsolni
ahogy a mama fürdetett”
Pont ettől lesz annyira emberi és mindenkinek oly otthonos. A férfi a színpadon kicsit a költő, kicsit mindannyiunk ebben a világban, és kicsit a színész, aki játssza és megalkotta az előadást. Harmadolás zajlik egy ember egyetlen hangjában. 1936. május 22-én vésődtek az elhangzó szavak abba a pepita vászonba, de eddig olvasatának azt az élvezetét, melyben saját gondolataimat képzeltem oda, szinte minden hitem megrendült, a férfi előadásmódjában az egész mássá válik. Így, az ő hangjával és vérmérsékletével valójában sajátomnak érzem az ondolkodtató sorokat. Ég a szemem, talán pislogni is elfelejtek közben, annyira figyelem minden mozzanatát a férfinek, majd neki nagyon fáj, én pedig először sírom el magam az estén. A közben felvillanó versek kapaszkodók, hogy ne zuhanjon az ember a mélységbe, de az azokból való visszarendülés a szabad-ötletek morzsáiba fizikai fájdalommal jár. A szubjektivitás nem is lenne megfelelően erős szó arra, ami ekkor az emberben lezajlik. Kinek mi… Nekem a félelem, a mellettem ülőnek a munka-undor, az első sor 8-as székének a gyermekkori emlékek, mikor megverték az asztallábhoz kötve. Talán a színpadon ülő férfinek a szerelem, vagy a kötöttségekből való obszcén felszabadulás, de őt nem tudom megfejteni, kezdem nem ismerni, ahogy egyre inkább megismerem magam ebben az előadásban.
„minden nő kurva”
Páran nevetnek a közönségből, többen hallgatnak. Ahogy mondtam: kinek mi. Fokozatosan lassul a sorok szedete, ahogy emlékszem, – mert folyton eszembe ötlenek a kötet hasábjai – ez a végét jelenti már. Itt, úgy gondolom a költő ön-megrendülése nyomán vallomást tesz pszichológusának, kinek valójában az egész mű szól, kit valójában az egésszel provokál. Ez már tudatos, de a tudatosság mögött olyan közvetett fájdalom van, amit József Attila egyik írásában sem véltem még ilyen tisztán felfedezni. Folyó beszéd összeálló, már-már prózai ébredéssé a megkeseredés: „- mert nem is tehet mást: ez az ő életkedve teveled szemben.”
8 óra 20. –
– Mondja a férfi a színpadon, kifele fordulva, majd minden lámpa lenyugszik. Őrülten lesek órámra, ami tévedhetetlenül mutat az este 20:20-as időpontra. Ekkor még csend van, engem végtelen hidegrázás fog el. A füzet is így zárul. 8 óra 20. Tébolyodott gyermeki értetlenségnek tűnhet kívülről az, ahogy kivörösödött szemekkel, szinte remegve merengek a színpadon álló egyetlen, mosolygó emberre. A tapsvihart gyorsan, óvatos szerénységgel inti le és kéri a közönséget, hogy egy verset még hadd szavaljon el és nem kér tapsot. Szeretné ő hozzáképzelni, a közönség pedig legyen néma.
A SZÁMOKRÓL
Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.
Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok –
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.
A férfi megtapsolja a közönséget és lesétál. Az emberek kivonulnak. Nem sokkal később, talán negyed óra elteltével látom Jordán Tamást, a nagyszerű színészt, a maga szerénységében, betűrt, kék inggel, aminek gyűröttségéből látszik, hogy nemrég még nem volt betűrve. És mosolyog, és mosolyog…
Boldog születésnapot kíván az f21.hu Jordán Tamásnak!
