Diák flow a Müpában– Herbert Blomstedt és Leonidasz Kavakosz koncertje

Hézer Luca 2017. nov. 6. 0 1

A világhírű kilencven éves karmester, Herbert Blomstedt magyarországi látogatása nemcsak a rutinos zenészeket hozta lázba. Órákkal a kezdés előtt profi és (egyelőre)  amatőr zenekedvelők özönlötték el a jegypénztárt diákkedvezmény reményében. A sorban állás jutalma: imádnivaló karmester, átlagosnak mondható hegedűverseny és egy katarzisokkal tarkított szimfónia. Egy vegyes színvonalú, ám bölcsészbüdzsét kímélő koncert beszámolója következik.

Herbert Blomstedt – a cuki bácsi, aki egy pálcával hadonászik mosolyogva egy kerekek nélküli transzportkocsin – attól a pillanattól kezdve, hogy fellépett a színpadra, olyan szintű vidámságot, szeretetet és energiát közvetített a közönség és a zenekar irányába, amelyet egyetlen zenész sem tudott reprodukálni. A tény, hogy egy „Buddha-életmódot folytató, igencsak nagypapa korban járó úriember adta a kraftot a koncertbe, már önmagában sejteti, nem sok húr pattant el az este folyamán.

A lipcsei Gewandhausorchester ugyan hozta a megszokott, permanens színvonalat, mégis hiányzott valami az előadásukból. Egy kevés játékosság, meglepetés, amely kizökkenti a hallgatókat a hangjegyek és műsorfüzetek tanulmányozásából. Különösen az első darab – Brahms d-dúr hegedűverseny – keltette bennem azt az érzést, hogy egy nyílt próbán járok, ahol a zenészek még kizárólag a hangokra koncentrálnak, s csak később kerül majd sor a száz százalékos teljesítményre.

Ebben a darabban azonban az igazi csalódást a görög származású hegedűművész, Leonidasz Kavakosz szólóprodukciója okozta. Egy hegedűverseny legfontosabb eleme, hogy a szólista interpretációjával, virtuozitásával és egyedi stílusával magához vonzza a közönség figyelmét és tekintetét. Sajnos nem ez történt. A zenész védelmében meg kell jegyezni, hogy ez a Brahms-darab nem a legoptimálisabb lehetőséget biztosítja a színpadon való „őrjöngésre”. Ennek ellenére nem tudtam Kavakosz produkciójára koncentrálni, improvizációs elemeit kellőképpen értékelni, mert hangját eltompította a zenekar előadása. Kétség kívül megvolt az összhang közöttük, ez azonban a mű és az előadás feledhetőségét eredményezte. A karmesterrel alkotott harmónia feloldotta volna ezt a negatív képet, azonban Blomstedt valamilyen okból kifolyólag nem került bele ebbe a monoton körforgásba. Így a darab releváns és élvezetes elemei csupán az életvidám és optimista karmester mozdulataiban valósultak meg igazán.

Egy ráadás Bach-darab és rövid szünet után végre elérkeztünk az est tetőpontjához, amelyet Schubert IX. szimfóniája nyújtott. Az első és a harmadik tétel lüktető ritmusa elhozta az élőzenei koncertekre jellemző kiteljesedést, katarzist, így a korábbi negatív tapasztalatok után mégis megkaptuk azt a zenei élményt, amelyre érdemes volt várni. Bár az érzelmek és a szenvedély helyett a dinamizmus és a fülbemászó, folyamatosan ismétlődő motívumok vitték előre a darabot, nem támadt bennem hiányérzet semmilyen téren. Emellett ki kell, hogy emeljem az első hegedűsök és a bőgősök precíz, figyelemfelkeltő és inspiráló előadását, amely nagyban hozzájárult a zenekar múltjához méltó színvonal eléréséhez.

Az este alatt szerzett felemás tapasztalataim birtokában az lenne a tanácsom a jövőbeli müpázóknak, hogy ne zenekar vagy karmester alapján válasszanak koncertet. Egy jó darab, amely ismertsége, különlegessége révén felkelti az érdeklődésünket, nagyobb élményt nyújthat bármelyik zenekar feldolgozásában. De a legfontosabb mindenekelőtt a szólista, aki mellett nem érdekel, ki van még a színpadon, hiszen elvonja a figyelmet minden egyéb tényezőről. Ha bűntudat nélkül le tudod venni róla a tekinteted, és nem pillantasz vissza rá három másodperc után, nehogy lemaradj valamiről, nem jó koncerten jársz. De legalább csak ötszáz forint volt, annyit pedig bármilyen zenei impulzus megér.

Kiemelt kép: www.staatskapelle-dresden.de

Tags: Herbert Blomstedt, Leonidasz Kavakosz, Müpa Categories: DOB+BASSZUS
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts