A Müpa egy egész napos koncertmaratonnal tisztelgett Leonard Bernstein előtt. Az amerikai zeneszerző és karmester születésének századik évfordulóját ünnepeltük a hazai klasszikus zene kiválóságaival, akik természetesen Bernstein műveit helyezték előtérbe koncertjeiken. A program egyik kiemelkedő eseménye az Óbudai Danubia Zenekar előadása volt, amelyben Várhelyi Éva és Várdai István működött közre.
Leonard Bernstein az amerikai klasszikus zene és jazz ikonikus alakja, aki rengeteg stílusban és műfajban megcsillogtatta tehetségét. Karmesteri pályafutása mellett zeneszerzőként is remekelt, filmzenék és más komolyzenei művek tekintélyes sorát hagyta örökül. Munkásságából talán a West Side Story zenéjét érdemes kiemelni, valamint első szimfóniáját, amelyet most az Óbudai Danubia Zenekar és Várhelyi Éva, énekesnő előadásában hallhattunk. A koncerten Hámori Máté, az együttes művészeti vezetője vezényelt.
Az amerikai zeneszerző első szimfóniája Jeremiás nevét viseli, amely rögtön érzékelteti ezzel a mű bibliai, valamint zsidó vonatkozását. Az első tétel, a Prófécia tökéletesen megteremti ehhez az atmoszférát. Ennél a résznél talán a zenekar játékát uraló kohéziót érdemes kiemelni. A dallamok egymásba fonódása, valamint a hegedűszólamok összhangja visszatükrözte a népért könyörgő prófétát. Érezhető volt az átszellemültséggel járó feszültség, a várakozás. A karmester intenzív és drámai interpretációja rendkívül jól megragadta ezt a hangulatot, emellett kifejezetten modern és lebilincselő formában valósult meg a darab indítása. A fúvós hangszerek hibátlanul testesítették meg a próféta imáját, amelyet a hegedű és az ütőhangszerek helyeznek összefüggő kontextusba. A néhol diszharmonikus, drámai, filmzenét megidéző dallamvilág tehát meg tudta őrizni eredeti forrását merészsége ellenére.
A második tétel játékos indításával egy pillanatra magával ragad minket a harmónia, ám nemsokkal ezután utoléri a tételt központi képe, a Megszentségtelenítés. Egyre vadabb formában halljuk viszont a korábban kellemesnek ítélt dallamot, s ez csak tovább fokozódik a scherzoban. A hegedűszólamok éneklő, dinamikus hangzása hol aláfestő, hangulatteremtő, hol “történetmesélő” szerepben tetszeleg. Ezt egészíti ki a rézfúvósok párbeszéde, valamint a kiemelten fontos szerepet játszó – és rendkívül pontos – ütőhangszerek felbukkanása. A szentélyrombolás azonban nem a teljes káosz és veszedelem érzetét kelti bennünk. Az a vadság és a bizonytalanság jut eszünkbe elsőre, amely elől nincs hová menekülni. Ezt a hangulatot töri meg a következő tétel, ami így egyfajta megoldást, cselekvést hoz a mű végére.
Az utolsó rész, a Lamentáció elsősorban azért különleges, mert az eddig mellőzött mezzoszoprán ének itt kapcsolódik be a szimfóniába. A próféta végre nemcsak hangokat, hanem szöveget is kap, megidézve ezzel a bibliai siratóénekeket. Az előző két tétel így teljes értelmet nyer azzal, hogy a korábban felvonultatott érzelmek és hangulatok egy énekhangban ötvöződnek. Ezáltal nemcsak változatosabbá és élvezhetőbbé, de sokkal érthetőbbé is válik a darab mondanivalója. A zenekar megrendítő, fájdalmas hangzásvilágot teremtett, amelyben azonban ott rejlik a fennköltség is a bibliai interpretációnak köszönhetően. A tétel nem fokozatosan építkezve közeledik a befejezéshez, hanem hullámzóan. Minden oldalról megközelítve vezet el minket a harmonikus, idilli megnyugváshoz. A fohász a remény szépségével zárul, amelyet a zenekar igen kifejezően valósított meg a színpadon.
A szimfóniát Bernstein Három meditációja követte a koncerten. A zeneszerző Mise című alkotását álmodta újra csellóra és zenekarra ebben a darabban, amelyet Msztyiszlav Rosztropovicsnak dedikált. A zenész magával ragadó, kifejező játéka valóban jól illik a mű hangzásvilágához, Várdai István pedig ezt a stílust briliánsan idézi meg koncertjein. Az első tétel felvezetés nélkül áraszt el minket zeneiségével. A csellista rendkívül jól ért az érzelmek változatos, ám mégis őszinte és követhető közvetítéséhez, ami ennél a darabnál különösen fontos. A fő szólam olykor Dvorák h-moll csellóversenyét juttathatja eszünkbe dallamvilágával és visszatérő motívumaival, különösen Várdai István előadásában. Bernstein művét azonban erőteljesen utalják a kortárs stíluselemek, fordulatok annak ellenére, hogy egy örök klasszikus témából merít.
A második tétel már kevésbé köthető más művekhez témáját tekintve. A hatásvadász pizzicatok feszültségét a cintányér töri meg, amelynek kicsengésében már ott bujkál egy lágyabb csellóhang is. A gondolatmenet ezzel indul útjára a zenekart is bevonva a műbe. A szólócselló és a zongora improvizációkat megidéző közjátéka egészen új hangulatot varázsol a darabban, majd egy váratlanul felbukkanó orgonahang zárja le a szálat, s ismét a zenekar lép előtérbe. Az igazán felemelő pillanat azonban csak ezután következett. A harmadik tételben a halk, kellemes dob diktálja a ritmust, ebbe kapcsolódik be a szólócselló a másik hangszertől átvett, majd később saját dallamaival. Az utolsó részben a zsidó zene elemei keverednek, s ezt az ütőhangszerek sokszínűsége és a hárfa még érdekesebbé teszi. Az intenzív indítással ellentétben a fejezés azonban visszafogott. A fordulatokkal elkápráztató tételnek nincs szüksége katarzisra, hiszen önmagában alkotja meg azt az egész darabot struktúrájában.
