Temetni, temetni – A halottember a Szkéné Színházban

Faragó Fanni 2018. ápr. 6. 0 2

A nő egy hintán ül. A nő férje, a férfi a háborúban. A nő férje, a férfi meghal. A nő eltemeti a férjét, a férfit. Végleg.

Háy János drámájában háború van. Dúl, így mondják. És ennek a zsongásnak, vérontásnak, kaszabolásnak és karistolásnak a közepén ott ül egy nő, egyedül, meg a gyerekkel, mert a férjét katonának hívták. Meg még többeket rajta kívül. Egy faluban járunk, a kisfiúk meg kislányok a postára járnak, hátha jött levél az apától, és ha ma nem, holnap már biztosan. Aztán, ha neki meghalt, akkor nekem úgysem, mindkettejük nem halhatott meg. Hátramaradt egy kis közösség, lesve-látva egymás ügyeit, találgatni, kivel mi. Deformálódik a gondolkodás, ahogy emberien próbálja túlélni az embertelent. Kifordított állapot, a nő benne egyedül ül. És akkor mesél.

Fotó: Mészáros Csaba

Bérczes László rendezése majdnem egészen monodráma. Majdnem, mert a monológot meg-megtűzdelik a kórus szólamai. Grisnik Petra, Molnár Gusztáv, Kovács Krisztián és Rozs Tamás felidéznek eseményeket, zenélnek-énekelnek, gyermekek, papok, falubeli férfiak és nők lesznek. Múlt, jelen, jövő ők, az ezerarcú mindenki más, aki a magánélet kerítésén kívül esik, de ott van a közelben, figyel, következtet, találgat, kérdez. Rombol, megemel és ugyanúgy elszenved.

Mint egy nagy írisz, olyan a díszlet: belső sötét kör, körülötte vékonyabb keret, világos fából. A kórus ezt a karimát mozgatja olykor körbe, csapkodnak, lendítenek rajta, és dalolnak teli torokból. A nő pedig ül a nagy kör közepén, egy láncokon lógó keskeny hintán és mesél. Hogy mikre emlékszik, hogyan történt az a körhintánál, mi volt később, mikor feleség lett. Hogyan jutott el hozzá a férj halálhíre, mennyire nem hitte a gyerek, a kislány, a kicsi Annuska. Mesél. Hosszan, mert ezt csak úgy lehet pontosan elbeszélni, és egyedül, mert nincs mellette más, aki még mesélhetne. Mészáros Sára fekete gyászruhás ölébe veszi a figyelmünket, és megtartja a mese végéig. Az még csak nem is mocorog, úgy hallgatja ezt a kerekszemű, tűfinom elbeszélést.

Fotó: Mészáros Csaba

A mese vége pedig sűrű mélylélektan, az emberé, akivel a háború közvetve történt. Meg más, ami nem háború, de történt. Eltemette a férjét, rádobálta az összes rögöt, amit talált maga körül, hogy ne létezzen többet, mert innentől egyedül. És mikor eltemette, a férj, ez a hatalmas ember, akinek nem is való a háború, aki nem olyan egyáltalán, bekopog. Mégis. Mucsi Zoltán halkan megy és halkan érkezik, megjárta, de nem fontos mi volt ott. Az a lényeg, ami számít, hogy visszajött.

De a halottember már meghalt, bármennyire él. Cselló szól. A kislány pedig alszik, régen, és oly csillogó álmokat lát, mint mikor napba néz az ember és megdörzsöli a szemét. Varázsbirodalom ez, a mesék tündökletes palotája. Meghalt a halottember.

Tags: A halottember, Bérczes László, budapest, Grisnik Petra, Háy János, Kovács Krisztián, Mészáros Sára, Molnár Gusztáv, Rozs Tamás, Színház, Szkéné Színház Categories: SZÍNHÁZ
share TWEET PIN IT SHARE
Related Posts