Guillermo del Toro legújabb filmjét nagy várakozás övezte, már a tesztvetítések és a kritikusok értékelései is mind azt mutatták, hogy egy újabb komoly filmre számíthatunk a Faun labirintusa alkotójától. Nem kellett csalódnunk, a végeredmény zseniálisra sikeredett!
A víz érintése egy egyszerű recepten alapul: adott egy mesés elemekkel teletűzdelt történet nem hétköznapi szereplőkkel (ezt a narratíva is megerősíti), és ebből próbálnak meg kihúzni valami egyedit. Egy groteszk, naturalista és megdöbbentő élményt kapunk tálcán a rendezőtől.
A sztorit egy narrátor vezeti fel, aki szerves része és résztvevője az eseményeknek. A hidegháború idején járunk, amikor is az amerikaiak igyekeznek felzárkózni az orosz űrkutatáshoz. Főszereplőnk, Elisa Espasito (Sally Hawkins) egy kutatóközpontban takarítónő, s mindezek mellett néma. Külvilággal való kommunikációja igen kifinomult; vagy kézjeleket használ, vagy barátnője Zelda (Octavia Spencer) tolmácsol neki. Egyik nap azonban felborul a megszokott napi rutinja, ugyanis egy különös tartályt szállítanak a létesítménybe, melyben egy kétéltű, humanoid lény lakozik. A lény azonban nem egyedül érkezik, kísérője Strikland (Michael Shannon) is vele együtt jelenik meg a színen. Bár kezdetben ez a fura kis teremtmény egy elfajzott torzszülöttnek tűnik, aki fogvatarói életét megkeseríti, végül amint Elisa közelebb kerül hozzá, láthatjuk, hogy egy szelíd és barátságos teremtésről van szó, akit az űrkutatási célokra akarnak felhasználni.
A legnagyobb hangsúlyt a film Elisa és a lény kapcsolatára helyezi. Egy rettentően érdekes koncepció alakul köztük a létrejövő érzelmeknek köszönhetően. Ez lehet, hogy egyesek számára megbotránkoztató, mégis ha túl tudjuk magunkat tenni a sztereotípiákon, akkor megérthetjük a történet lényegi mondanivalóját. Talán nem titok – a felvezető narrációból is kiderült – hogy a film lényegében a külsőségek és belső tulajdonságok kontrasztjára épít. Célja, hogy a néző fejében is átértékelődjenek a látottak, és egy szubjektív képet alakítsanak ki pozitív és negatív karakterekről. A nézőnek magának kell rájönnie, hogy korán sem a különös teremtmény a rosszfiú és a gúnyos bájgúnár a követendő példa a történetben. A lény csúfsága ellenére ugyanolyan élőlény, akár mindenki más, képes igazi érzelmek kialakítására, egy szerethető figura, aki élő tükröt tart a szépségideákat követő torz társadalom elé.
A film hangulata kezdteben borongós. Számomra a Bioshock játékok atmoszféráját idézte fel, egy neogótikus-cyberpunk látványvilág köszönt vissza a filmben. Sok kis részlet segíti a hangulat fokozását, vannak olyan jelenetek, amelyek talán üresjáratnak tűnhetnek, de igazából ezek mind-mid hozzájárulnak a szórakoztató ugyanakkor érzelmes világ megteremtéséhez. Talán az egész filmben az egyik legizgalmasabb a kiváló zeneválasztás. Nem is tudnék felidézni hirtelen más olyan dalt, amely ennyire passzolt volna filmjéhez. Sejtelmes mégis lágy dallamok simogatják az erre figyelmes nézők hallóidegeit, kiválóan kiegészíti a film képi világát, segít belemélyülni vizuális környezetbe.
A nézőkben joggal merülhetnek fel olyan gondolatok, hogy a film teljes mértékben hatásvadászatra épül. Kicsikarja az empátiát és együttérzést, ugyanakkor taszít is, hiszen ki próbálná meg már csak elképzelni is a két különböző faj szeretkezését. Rengeteg érdekes és ütős ötlettel szuperál az alkotás. Továbbá del Toro rajongói számos hasonlóságot fedezhetnek fel a Faun labirintusával kapcsolatban, mely azt mutathatja, hogy a rendező megpróbálta kiszolgálni nézőit.
A film jó pár Oscar jelölését begyűjtött, az más kérdés, hogy ebből mennyit képes szoborra váltani. A Fantomszál és a Három óriásplakát Ebbing határán mellet nagy esélyes del Toro alkotása is, többet azonban csak tudunk 4-én tudunk meg.
