Előttünk van. Meghatározza életünket, megszabja kezdetét és végét. Mögöttünk van. És minden egyes pillanattal kevesebb marad belőle. Nem kevesebb, mint változás, élet és halál.
Nehéz beszélni az időről anélkül, hogy ne kerülnénk túlzottan filozofikus mélységű állapotba vagy klisészerű örvényekbe. Eredeti gondolatmegállapításra aligha juthatunk vele kapcsolatban. Azonban, azt talán biztosra állíthatjuk, hogy gondolkodó ember megjelenésétől kezdve valamennyi embertársunkat – közte saját magunkat is – foglalkoztatta az idő fontossága, annak rejtélyeinek kifürkészése– jellege, megfogalmazása, érzékelése. Mégis, legyen egy kis időnk elidőzni az időn.
Az óra ketyeg megállás nélkül, bár szüntelensége látszólag feledésbe merül. Az idő, amit ténylegesen mérünk mindennapjainkban nem más, mint egy vonatkoztató időpontok és időtartamok konkrétumai, rutinunk meghatározója: mikor keljünk fel, hányra érjünk be az iskolába/munkahelyre, mennyi ideig aludjunk, meg a többi hasonlatos lélekölő tevékenység. De rengeteg más formában is kinyilatkoztatjuk az idő jelentőségét– amikor például nosztalgikusan gondolunk vissza egy-egy örömteli eseményre, és ezáltal gyakran sajnálkozva tudatosul bennünk az azóta eltelt hónapok vagy évek sokasága. Már maga az emlékezés melankóliába taszító, nem is beszélve a rengeteg tovaszállt évről.
Szinte lehetetlenség az időről beszélni az emberi élet megemlítése nélkül– nem is érdemes. Mindenekelőtt saját érzékelésünk és értelmezésünk számít az idővel kapcsolatban. Egyfajta burokba zárja cselekedeteinket, kijelöli határvonalait. Sőt, ha az időre mint változásra gondolunk, voltaképpen végigvezeti életünket; tetteinket, környezetünket, még gondolkodásunkat is irányítja. Klasszikus értelemben tulajdonképpen idő nélkül nem létezhetnénk.
Életünk maga az idő. De ténylegesen élünk, vagy csak létezünk az idő nagy részében?
A lét elaprózódik a rutin fogságának nyomása alatt
Az idő – ennélfogva életünk – előrehaladtával egyre kevesebb újszerű élménnyel találkozunk. Míg első évtizedeinkben sok meghatározó életesemény, határvonal található meg a különböző életszakaszok természetei miatt (kisgyermekkor, kamaszkor és a fiatal felnőtté válás első lépései: óvoda, iskola, középiskola, az egyetem vagy munkába állás kezdete), addig maradék földi létünk hátralévő évtizedeit döntően gyakran túlságosan egymáshoz hasonló cselekedetek sorozata határozza meg; ugyanaz a munka, ugyanazok a háztartási teendők, ugyanaz a partner. Az élet szürkébbnek és eseménytelenebbnek tűnik, miközben tagadhatatlanul gyorsulónak érzékeljük.
Ahogyan idősödünk, úgy tűnnek egyre rövidebbnek az elmúlt évek. Az egésznek roppant egyszerű a magyarázata: míg öt évesen életünk ötödét teszi ki egy év, addig ötvenévesen mindössze ötvenedrészét. Minden egyes új év egy lényegesen kisebb szeletét képezi csak életünknek, ennélfogva minden évet rövidebbnek élünk meg.
Abszurd, egyenesen kegyetlen. Boldogságra születtünk? Méltán lehetne nevezni az időt legnagyobb ellenségünknek. De szükségszerű-e a sajnálkozás az elmúlt idő felett? Lehet-e eleget élni vagy akár sokat?
Seneca írta:
Életünk legnagyobb része úgy telik el, hogy rosszul cselekszünk,
nagy része úgy, hogy semmit sem csinálunk,
szinte egész életünk pedig úgy, hogy mást csinálunk, mint amit kellene.
Az ókori költő-filozófus majd kétezer évvel ezelőtti megállapítása ugyanolyan jól cseng a modern ember mindennapjaiban. Az egész meglehetősen túlzónak és szélsőségesnek tűnhet eleinte, de gondoljunk csak bele a számtalan órába, amikor halogatjuk bármiféle feladataink elvégzését, helyettük más, szükségesnek tűnő álkötelességekkel pótolva őket vagy értelmetlen időtöltésekbe bocsátkozunk, megragadva függőségeinkben.
Legtöbben megragadunk a mindennapi rutinban. Az unalom, közöny, végső soron a beletörődés jellemzi a kialakuló helyzetet. Az ebből való kiszabadulás is csak ideiglenes, amikor nyaralni vagy utazni megyünk, vagy éppen élvezzük a hétvégék adta kevéske szabadidőt. Meglehetősen nehéz a hétköznapokban élni, érthetően utáljuk őket. A boldogság inkább önámításnak és illúziónak tűnhet.
Önnön életünket gyilkoljuk, gyakran észrevétlenül még magunk előtt is. Sokan gyűlölik munkájukat, de nem váltanak, megvetik partnereiket vagy családtagjaikat, álbarátságokba burkolóznak és legfontosabb céljuk, hogy meggyőzzék a körülöttük lévőket boldogságukról. Erre, a pozitív visszacsatolásra és megfelelési kényszerre építenek a közösségi oldalak is. Gondoljunk csak bele: boldogok és elégedettek vagyunk életünkkel? Az eddig leélt évek az-az irány, ami megnyugvással tölt el? Mit értünk el eddig? Megteszünk mindent azért, hogy jól éljünk? Vagy csak követjük a többi embert a lelki nyomorba? Még önmagunknak is nehéz bevallani, ha boldogtalanok vagyunk, egyszerűbb fenntartani a látszatot mások előtt.
A XXI. századra jellemző stresszes életmód szintén tovább fokozza a idő gyorsulását, a folytonos stressz alatt kialakuló érzet, miszerint nem lesz elég időnk elvégezni feladatainkat, visszaemlékezve azt az érzést kelthetik, hogy valóban kevesebb időnk volt. Márpedig, amikor az időről beszélünk, a saját érzékelésünkön múlik minden. Az idő relatív, minden azon múlik, mi magunk hogyan éljük meg.
Seneca szerint úgy kellene kezelnünk időnket, mint a pénzt. Mindkettőből véges mennyiség áll rendelkezésünkre, és a lehető legjobb módon kell beosztanunk és befektetnünk. Valahányszor nekilátunk valami újnak vagy másokkal töltjük időnket, nem kevesebbet teszünk, mint önmagunk életéből fektetünk be. Gyakran rossz befektetéseket hozunk meg– kulcsfontosságú ezek megismétlésének a tudatos elkerülése. Valahányszor számunkra ártó tevékenységbe kezdünk tudatosan saját életünket rövidítjük le.
A legfontosabb a Seneca óta eltelt kétezer évben sem változott– végső soron rajtunk múlik, hogyan éljük meg időnket. Nem lesz rövid élete annak, aki jól éli meg.
Ahogy Tolkien írta:
Az egyetlen dolog, amit el kell döntenünk, hogy mihez kezdünk az idővel, ami megadatik.
