Egy menekülttábor poros szélén, nem messze a dél-szudáni határtól, különös hangok hallatszanak egy fából, ponyvából és hullámból készült ideiglenes épületből: gyereknevetés és krétacsikorgás. Odabent több mint 300 gyermek ül egymás mellett, próbál írni, olvasni, tanulni.
Az osztályterem elején egy csendes, mezítlábas fiatal férfi áll: James Odong, 23 éves. Ő vezeti ezt az iskolát — és kevesen tudják róla, hogy gyerekként maga is menekült volt, szüleit a háborúban veszítette el.
Ma ő ad reményt másoknak.
Egy menekült kisfiúból lett önkéntes tanár
James mindössze 10 éves volt, amikor szüleit egy fegyveres rajtaütés során megölték Észak-Ugandában. Nővérével együtt gyalog menekült át a határon, napokig bolyongtak, mire elérték az egyik dél-szudáni menekülttábort.
„Nem értettem, mi történik. Csak azt tudtam, hogy menni kell tovább” – meséli.
A táborban egy segélyszervezet munkatársa adott neki egy jegyzetfüzetet és egy ceruzát. Ez volt az első alkalom, hogy újra tanulhatott. Ez a kis gesztus teljesen megváltoztatta az életét.
Nem kellett még egy önkéntes – egy tanár kellett
Több évnyi ideiglenes oktatás és civil segítség után James ösztöndíjat kapott egy tanárképző programba. Végzettsége megszerzése után visszatért arra a helyre, ahol ő maga is felnőtt — de most már tanítani akart.
Ám gyorsan felismerte: a hivatalos iskolák túlzsúfoltak, és sok gyereket egyszerűen nem vesznek fel.
„Azt mondták, várjunk. Várjunk, amíg lesz több tanterem, több tanár, több támogatás. De ezeknek a gyerekeknek nincs idejük várni.”
Így James úgy döntött, saját kezébe veszi a dolgokat: elhagyott faanyagokból, hulladékból, szögekből és segítők keze által iskolát épített a semmiből.
Falak nincsenek – de van tudás és hit
Az iskola – Hope Tree Learning Centre – egy fa alatt kezdődött, mindössze 18 diákkal. Ma már több mint 300 gyermeket oktat, 5-től 14 éves korig. Írni, olvasni, számolni tanulnak, sőt angolt is.
Az épületnek nincs villany, nincs folyóvíz. Az osztálytermek ponyvából készültek. De a gyerekek itt először érzik magukat biztonságban.
„Nekem nem sokom van. De van valami, amit én is kaptam gyerekként: valaki hitt bennem” – mondja James mosolyogva.
Kimerítő munka, de nem adja fel
James minden nap tanít, délutánonként anyagokat gyűjt, este különórákat tart az idősebb diákoknak. Fizetést nem kap, támogatások ritkán érkeznek. A padokat kézzel ácsolják, a könyveket többen osztozva használják.
„Néha úgy érzem, elfogyott az erőm. De aztán eszembe jut: ha én abbahagyom, ők is mindent elveszítenek.”
„Az oktatás az egyetlen kiút.”
James álma egyszerű: egy állandó, biztonságos iskola, tanárokkal, napenergiával és étkezési programmal. Nem dicsőségre vágyik — hanem mert pontosan tudja, mit jelent egyetlen lehetőség.
„A háború elvette a családomat. De az iskola visszaadta az életem.”