Szavas szlávok közt mi ‘mik vogymuk’? – A szláv-magyar nyelvi kapcsolatok (1. rész)

Vincze Bence 2018. jan. 1. 0 0

 „A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.” – Johann Gottfried Herder

Talán mindenki, aki a 10. osztályt átlépte, hallott már a herderi jóslatról, mely a fent idézett szöveget tartalmazza. Ugyanis a középiskola második évében tanulhatunk először a 18. század végén hazánkban is megjelenő felvilágosodásról. A német költő ezt a kijelentését ebben a korban fejtette ki, egyfajta mellékes megjegyzésként, ám a magyar “nyelvforgatókra” hatalmas hatást gyakorolt, az egyébként is levegőben forrongó nyelvújítás időszakában. Legnagyobb félelem az volt, hogy mi lesz velük ebben a szláv tengerben, ami körülveszi őket/minket? Rengeteg jóslat volt arra, hogy mire a 20. századba érünk a magyar nyelv nyomtalanul beleolvad valamely szláv nyelvbe, később ebbe a német nyelv is becsatlakozott az Osztrák-Magyar Monarchia idején. Hogy egy kis nyelvtörténettel is okosodjunk, ennek az egyáltalán nem alaptalan óvatosságnak és félelemnek szeretném bemutatni a gyökereit és egy kicsit tisztába tenni azt az tévedést, miszerint ez a szláv nyelvi hatás ami érte a magyar nyelvet romboló és káros lenne.

Szlávok Európában

Először is érdemes leszögeznünk azt, hogy hazánk anyanyelvi hozzáállása már-már egyedi számba megy. Kevés nemzet ragaszkodik ennyire a kultúrájához  és tradícióihoz, ami természetesen egyáltalán nem alaptalan viselkedés. Ám ehhez a történethez szorosan hozzátartoznak a szláv népek és nyelvcsaládok már legalább 12 évszázada. Ez az, ami sokaknak szinte elképzelhetetlen. Minap egyik ismerősöm förmedt rám a cikktémám elmesélése során, hogy “ugyan ne szórakozz velem, majd a paraszt szlovákok, akiknél még én is idősebb vagyok vannak kapcsolatba velünk több mint ezer éve…” – Hozzáteszem, olyan téren egyértelműen igaza volt a barátomnak, hogy a szlovákok tényleg nem lehettek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a jelenleg fennálló szláv népnevek(szlovén, szlovák, lengyel) közül egyik sem lehet öregebb 300 évnél, mivel a szlávok szétválása, nyelveik megkülönböztetéséről nagyjából a  középmagyar korban, azaz a mohácsi vészt(1526) követően beszélhetünk. A korban a [sclavi], azaz a szláv szó korábbi megfelelőjét használták a megnevezésükre, ez Pannóniában és Kárpát-medencében élő szlávságot jelölte.

A mi nagy Anonymusunk Gest Hungarorumában is jelentős szerepet kapnak a szlávok, érdekes, hogy a 13. században keletkezett történeti mű két fajta szlávságot említ, az első csoport az, melyekkel hadakozunk és határainkon kívül helyezkednek el, a másik csoportjuk az, akikkel együtt élünk, ezáltal a magyar népbe, egy nemzet alá szerveződve beszél róluk.

Viktor Vasnetsov(1898)

Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar nép etnikailag az egyik legváltozatosabbnak tekinthető. Vándorlásaink és letelepedésünk során rengeteg népcsoporttal vegyültünk, mire elértük a mostani “összetételt”. Ennek hatalmas részében szláv behatást vélhetünk felfedezni. Ezt természetesen a nyelvünk mutatja a leginkább. Habár a mai beszélt nyelvünk 100 leggyakrabban használt szava 80%-ban finnugor eredetű, az általános szókincsünk, mely a hétköznapi beszédre vonatkozik, a következőképpen bontható le: kb. 60% a belső nyelvi eredetű, azaz a magyar nyelven belüli szóalkotási módokkal, szóösszetételekkel jöttek létre, a maradékból 10% finnugor, 9% szláv, 5% német, 4% török eredetű, a többi elosztódik apró nyelvi átvételek rétegeire. Tehát láthatjuk, hogy a köznyelvünkben csaknem annyi a szláv jövevényszó, mint az ősi finnugor eredetű. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy a kultúránk részévé vált az ezzel a népcsoporttal való kapcsolat, és határozottan támadom Herder véleményét, miszerint ez azt a jegyet mutatná, hogy a magyar nyelvet felemészti a szláv sőt… Ha megtekintjük a szóátvételeket, egyértelműen az együttélés, hadászat, kereskedelem szavai azok, melyeket tőlük kaptunk. Tehát itt véleményem szerint nem nyelvpusztulásról, pusztán egészséges változásról, baráti, szomszédi együttélésről beszélhetünk.

Johann Gottfried Herder

Most pedig, hogy Herder bácsit kibeszéltük 200 év távlatából, lássunk a magyar-szláv nyelvi kölcsönhatások néhány érdekes történelmi szakaszát:

Elsőként a népvándorlásunk időszakával, azaz az ősmagyar kor végével érdemes kezdenünk, nagyjából a hatodiktól a kilencedik század végéig. Ebben a szakaszban már érintkeztünk szlávokkal, de nem volt jelentős a nyelvi hatás, főként kereskedelmi kapcsolatok és beolvadás volt jellemző a kisebb népcsoportok részéről a vándorló magyarokhoz. Ezt a korszakot három részre lehet bontani a két népcsoport kapcsolatai tükrében: Az első szakaszban Levédia területén Szeverjánokkal és Vjaticsokkal érintkeztünk akik párezres szláv kereskedőnépek voltak. Hozzánk csapódtak, és mivel hasonló kultúrájú és vérmérsékletű népekről lévén szó, hamar barátkoztunk. Persze voltak ellentétek is, például a lengyelektől származik egy történet (aminek gyökerei a Vjaticsokhoz vezethetők vissza), amiben a magyarok miután barátkoztak velük, egy éjszaka alatt elrabolták a szlávok összes lovát, majd egy esztendő elteltével Etelközben találkozva eladták nekik a saját lovaikat, ám akkor a nőket rabolták el. Igaz, velük nem alakult ki fényes kapcsolat, de a nők elrablásával nem csak etnikai kapcsolat, hanem nyelvi vegyülés is létrejött. A második szakaszban a Poljánokkal érintkeztünk. Az Etelköz területén élők a kazárok adófizetői voltak, a magyar törzsekhez csatlakozva, köztük elvegyülve szöktek meg. Ezt követte a harmadik szakasz, a letelepedés, melynek során délen a szerb-horvátokkal, északon a fehér-horvátokkal(később szlovákok), majd a dulebekkel és drevljánokkal érintkeztünk. Ebből az időszakból származnak többek között a kereszt, szombat, lengyel, görög és tanya szavaink is.

 

A letelepedéstől kezdve beszélünk az ómagyar korról, ami a mohácsi vészig, azaz a 2. évezred közepéig tartott. Ekkor már sokkal jelentősebb volt a kapcsolat és a szóátvétel is. Habár Keleti-Frank hatásra nem túl sok szláv nép maradt a Kárpát-medencében, de  főként a nyugati, dél-nyugati és észak-keleti határterületeken maradtak szép számmal szláv népcsoportok, akik a Honfoglalást követően a magyarok fennhatósága alá kerültek, vagy beolvadtak közigazgatásilag és kulturálisan a nagyobb nemzetbe. Emellett ezt a tendenciát erősítették a kor hadjáratai például Halics-Csehország és a Balkán területeire, ahonnan gyakran több katona tért haza, mint amennyi elindult, hiszen a jobb élet reményében a kis szláv népek emberei szívesen csatlakoztak az Európa közepén fekvő erős államhoz. Habár több népcsoporttal alakult ki nyelvi kapcsolat, a korszakban roppant nehéz meghatározni még, hogy pontosan melyiktől vettük át az adott szavakat. Erre a nyelvtörténészek három megkülönböztető elmélete van:

1. Hangtani ismérveink alapján főként a bolgár szavakat tudjuk megkülönböztetni, mégpedig  egy érdekes hangváltozással. Az őszi szláv nyelv *dj hangja minden, később szétváló szláv nyelvben főként d’/ j / z / ž / -vé alakult, míg a balkáni, elhatárolódott bolgárban žd-vé, ami zsgy, zsd ejtésben áll a magyarban. Így alakulhattak ki a korábban egy jelentést hordozó, ám mára már két különböző szóvá alakuló szláv átvételeink, mint például a mezsgye(bolgár) – megye(szerb) és a rozsda(bolgár) – ragya(rutén).

2. Művelődéstörténet szerint a szlovák/tót szavakat tudjuk jelentősen megkülönböztetni, hiszen a magyarba a legtöbb tőlük átvett szó a mezőgazdaságból ered, azon belül is a szénagyűjtésből, tehát például a korban átvett kasza szó feltehetően a felvidéki szlávság nyelvéből került a magyarba.

3. Az átvétel időpontja szerinti megkülönböztetés számomra az egyik legérdekesebb tendencia. Ezt a korábbi szláv nazális betűkkel (ǫ, ę) hozhatjuk párhuzamba, melyek a 11. században eltűntek az anyanyelvekből, ám a magyarban megmaradhattak. És azáltal, hogy az eredetiben megváltoztak, a magyarban pedig nem, újra átvehettük a szót, akkor már más jelentésben. Például a ntál szó, melyben a nazális ‘n’ betű megvan, a mai jelentésében sánta, néhány száz évvel későbbi átvétele a sétál szó, ami a szlávban egy jelentést, a sántát jelöli, de magyarban két különböző szó, a két különböző jelentéssel jelenik meg.

Az ómagyar kort követte, a 16. századtól egészen a 18. század végéig a középmagyar kor, melyben a török megszállás során a déli szláv emigráció, a szláv-magyar összefogás volt jellemző a két nyelv találkozásai pontjaira. De természetesen a kor jelentős nyelvi hatása a török volt mind a két nép számára, így főként hadászati szavak jelentették a kapcsolatot. Ennek ellenére egy érdekes folyamat is kialakult, a törökök által megadóztatott szláv területek kereskedői, miután ők a törököktől kereskedelmi szavakat vettek át, úgy adták át a magyarba is azokat. Így lehetett az, hogy a török eredetű, de szlávok által közvetített betyár, bogrács, csizmadia, dalia, haramia szavak átkerültek a magyar nyelvbe is.

A 18. század végén, 19. elején hazánkba a nyelvújítási mozgalmak voltak jellemzőek a felvilágosodás korában. Ezen időszakhoz köthető a herderi jóslat és a Kazinczyék által kirobbantott ortológus-neológus vita is. Ebbe most nem szeretnék belemenni, hiszen a témámhoz nem kapcsolódik, de egy fontos egyetértés volt a két mozgalom között, mégpedig a szavak magyarosítása. Akkoriban rengeteg szláv eredetű szó átalakításra, felújításra, beolvasztásra vagy elvetésre került a magyar nyelvben, ezáltal nehezebb észlelni az átvételeket. Ám a nyelvújítók nem csak szelektáltak, hanem az általuk hasznosnak vélt szláv szavakat, melyek a peremterületeken voltak jellemzőek megfogták, megtekerték, magyarosították és elterjesztették. Tehát mondhatjuk, hogy a felvilágosodás idejében mesterséges szláv szavak átvétele volt a jellemző.

A 19. század legnagyobb hőseinek tartott aradi vértanúk közül ketten is szláv nemzetiségűek voltak; A képen bal oldalt Damjanich János (Jovan Damjanić) szerb, jobbra pedig Knezić Károly(Karlo Knezić), aki horvát állampolgár volt.

A következő nagy szakasz, melyben megváltozott a két nyelv helyzete a Trianonnal kezdődött. Ez a trauma volt az, ami előtt a magyar nép szláv kisebbségi nyelvátvételei átalakultak a szláv népek magyar kisebbségi szóátvételeivé. A határokon kívülre ragadt magyar anyanyelvű csoportok az ukrán, szerb, szlovén, szlovák, horvát területek elnyomott nyelvművelőivé váltak. Így innentől fogva – főként a két világégés alatt – voltak szóátvételek mindkét részről, de a kis magyar csoportok meglepően büszkén meg tudták máig tartani az anyanyelvüket, bár jelentős változásokkal, de tisztán érthetően. Az újabb magyar korban volt először nagy hatású érintkezésünk az oroszokkal is, természetesen a kommunizmusnak köszönhetően. Tőlük származnak az olyan szavaink, mint a diszpécser, a kombájn, a kombinát(fogó), a pufajka és a sztahanovista is. Ebben a korban a legjobban a felvidéki, kárpátaljai, szlovén és szerb magyaroknál figyelhető meg érdekes nyelvváltozás, melynek során egyfajta különleges szókincs alakult ki, ebbe tartoznak a következő szavak is: doktorka(doktornő), fix(golyóstoll), igelit(nejlon), invalid(rokkant), lecska(pótkocsi), nanuk(jégkrém), bánka(befőttesüveg), jászli(bölcsőde), ráda(értekezlet), remont(javítás), regressz(pótlék), szanáció(szanálás), transzfer(átigazolás), cokule(bakancs), flomaszter(golyóstoll), gúzsva(tömeg), szesztra(ápolónő), szok(gyümölcslé), trénerka(melegítő).


A két nyelv kapcsolatát történetileg tehát így lehet összefoglalni, a cikkem következő részében a kulturális, földrajzi, és önelnevezési szinteket fogom majd bemutatni és a magyar nyelv hatásait a szláv nyelvekben.

Slav Wars

Tags: horvát, magyar, nyelv, nyelvtörténet, orosz, szerb, szláv, szlovák, szlovén, Történelem, ukrán Categories: VILÁG
Related Posts