A The Boys első évada július 26-án jelent meg az Amazon Prime-on. A sorozat Garth Ennis és Darrick Robertson 2006-tól 2012-ig tartó képregényszériájának a feldolgozása, a cikkben leírtak viszont kizárólag a sorozatra vonatkoznak.
A The Boys olyan szuperhőstörténet, amiben a szuper jelző és a hős szerep teljesen kifordulnak magukból. A szereplőkben és a nézőben is átalakul a védelmező szuperember idealizálása egy korrupcióval és hazugsággal megfertőzött társadalom észlelésévé. A szuperhősök jelenléte az eszményi jóság fogalmába kapaszkodó emberek lelki és anyagi kiszipolyozása, a szuperhős pedig nem hős, hanem termék, egy természetfeletti erőkkel felruházott báb.
A sorozat szerint egy szuperhősökkel teli világ a következőképp épülhet fel (vigyázat, spoilerek): egy cég szuperképességekkel ruház fel újszülötteket, a szülőknek pedig pénzt és a gyerek életminőségének emelkedését ígéri. Az alanyok Isten kiválasztottjaként kerülnek a köztudatba, a „szuperszérum” létezése szigorúan titkos. A szuperek körül felépül egy kultusz, filmek, sorozatok, biográfiák útján elindul a különböző termékek (póló, akciófigura) reklámozása, és létrejön egy rajongói tábor. A “kiválasztottak” elkezdenek szervezetten dolgozni a márkájuk fenntartásán, nemzeti kincsekké válnak, egy multicég részeként szuperhős keménymagba csoportosulnak. A világ megmentése helyett a gazdagodás és az imázsépítés kerül náluk fókuszba, a szuperember bármit megtehet, az eltusolás és a marketing miatt makulátlan idolként éli az életét, akkor is, ha képességei ártatlan emberek halálát okozzák, ha szexuálisan zaklat, vagy megerőszakol másokat, illetve ha egy küldetés során nem tud, vagy nem akar megmenteni valakit.
A realista szuperhőstörténet mélysége három szálon épül fel: hogyan reagál a társadalom a szuperhősökre, mikkel kell szembesülnie egy új szuperhősnek, illetve a karrierjük során milyen személyiségbéli torzulások keletkeznek bennük. Más rétegeken is mozog a történet, de azok már alapvető emberi, lelki mélységek, amik nem a realista szuperhőstörténet aspektusait, hanem a cselekmény ívét szolgáltatják. Ilyen a bosszúvágy és a főszereplő kitörési kísérlete az esetlen, cselekvőképtelen beletörődésből.
A történet szerint Hughie Campbell (Jack Quaid) életében az egyetlen szikra a barátnője, Robin, akivel már az összeköltözést tervezik, csakhogy A-Train, a „világ leggyorsabb embere” egyszer csak áthajt a lányon, szétrobbantva ezzel Robin testét, majd otthagyja Hughie-t két vérző csonkkal a kezében. A szuperhősökért felelős Vought pénzzel próbálja kárpótolni Hughie-t, és rábírni arra, hogy hallgasson az esetről. A nyilvánosság előtt A-Train és a Vought hangsúlyozzák, hogy baleset történt, és részvétüket küldik a hozzátartozóknak. Hughie nem fogadja el a pénzt, helyette bosszút esküszik A-Train ellen, így fedezi fel őt Butcher, a szuperellenes, hidegvérű gyilkos, aki korábban már az FBI kezére játszva is próbált hadjáratot indítani a szuperek ellen, sikertelenül. Hughie esetén felbuzdulva azonban új gyenge pontokat fedez fel a Vought pajzsán, úgyhogy össze is hozza a régi bandát, és megkezdődik a szuperek ledöntéséért vívott harc, amiben lassan kiéleződnek a személyes motivációk, traumák, a szuperhősökkel teli világ különböző megélései.
Mindeközben egy új szuperhős, Starlight (Erin Moriarty) szembesülésein keresztül láthatjuk, mi zajlik a szuperközösség színfalai mögött. Édesanyjának és Annie-nek teljesül legnagyobb álma, az iowai lány a fentebb említett szuperhős keménymag, a „The Seven” tagja lesz. Annie mindig is a világ megmentője szeretett volna lenni, de hamar rájön, hogy a Vought és a „The Seven” nem egészen olyan, amilyennek kislánykorában megálmodta.
Így lesz rálátásunk a realista szuperhőstörténet rétegeire. Rögtön kapunk egy Aquaman interpretációként jelenlévő The Deep (Chace Crawford) nevű szupert, akinek hatalmi fölényéből adódóan sikerül manipulálnia Starlightot is. Deep, a komplexusos, megfelelés-kényszeres szuperhős, a karrier során történő személyiségtorzulások egyik példája. A szuperlétben számára a legnagyobb küzdelem az, hogy komolyan vegyék, és ebbe beleroskad. Ott van Queen Maeve (Dominic McElligott), a Wonder Woman, akinél a torzulás inkább a szuperléthez társított ideológiák fokozatos leépülésében jelenik meg, ahogy Starlightban a fiatalkori, tiszta lelkű énjét látja, ami az évek során marketingeszközzé vált. És persze ott van az élen Homelander (Antony Starr), aki olyan problémákat visz a történetbe, amik a többiekével ellentétben ténylegesen egy szuperember életére korlátozódott problémák: a laboratóriumban töltött gyerekkor traumái több fronton támadták meg pszichéjét, így lett az Egyesült Államok nemzeti Jézusképéből egy infantilis, nárcisztikus pszichopata. A Superman-féle megtestesült jóság a legveszélyesebb, legijesztőbb, és egyben legérdekesebb karakter a sorozatban. Homelander nyomaszt és megzaboláz, ő a legrosszabb, ami történhet egy szuperhősökkel teli világban.
A cselekmény és a világ adott, de mi a helyzet a kivitelezéssel? Képregény-feldolgozásokhoz hűen a történetmesélés gyors, a történet pedig egyszerű, amellett, hogy új lehetőségeit érinti a szuperhős-koncepciónak. Ezek a lehetőségek nincsenek a végletekig kibontva, a társadalmi reflexiók és a szuperhősszerep realista megközelítése itt inkább egy új irányvonal, a látványorientált szuperhős-fantasztikumban, mintsem ennek a fantasztikumnak a belehelyezése egy komoly hangvételű karakterdrámába. Ezek az elmélyítési lehetőségek tényleg csak érintve vannak, a látvány és az akció kapja a legnagyobb szerepet, viszont olyan izgalmi faktorokkal, amikkel eddig szuperhős sztori nem dolgozott. Példaként felhoznám az egyik kedvenc jelenetemet, amikor szuperhősöket látunk egy titkos orgián: képzeljük csak el, milyen agymenések férnek bele ennek a megírásába. Nem akarom lelőni a poént, de szerintem a miniatűr Antman-féle szuperhős az orgián elindíthat pár asszociációt. Ebben a világban abszolút van fantázia, és ezt a sorozat kihasználja, mind a humor, mind az erőszak szintjén.
A The Boys egy ideális átmenet a komoly és a komolytalan között. A párbeszédek majdhogynem kivétel nélkül csak az akció haladását és a karakterek közti kapcsolat felépítését szolgálják, mást nem. A sorozat formanyelve és képi világa nem idézi sem a Handmaid’s Tale-féle patent melankóliát, ami a mai karakterdrámákra jellemző, sem a Marvel-filmek színes tempóját, amit ma látni szokás a látványorientált mozgóképeken. A színészválasztás mögött az egyetlen érzékelhető szempont, hogy bizonyos szereptípusokra kinek az arca és alkata a legmegfelelőbb, a párbeszédek és a történetmesélés egyszerűsége miatt átütő színészi játékra senki ne számítson. A színészeknek egy bizonyos sablont kellett hozniuk, ami sikerült is, Antony Starr például arcberendezésével és mimikáival hitelesen hozza a nárcisztikus pszichopatát, testalkatával pedig a maszkulin Supermant, de a játéka itt ki is fújt. Ezzel tökéletes példája a sorozatban fellelhető tendenciának színészek terén. Talán Karl Urbannek és Erin Moriartynak az alakításában láttam a legtöbb árnyaltságot, de ez is inkább egy kihasználatlan potenciált sejtet.
A The Boys koncepciója átültethető a komolyabb karakterdrámák narratívájába, de ugyanez nem lenne lehetséges, ha csillogós Marvel-mozit akarnánk belőle csinálni. Ehhez a történethez elengedhetetlen a szex és a brutalitás, ha ez a kettő nem lenne jelen, akkor hiányozna a fentebb említett kihasználtsága a koncepció nyújtotta lehetőségeknek. Márpedig ezek a lehetőségek és a műfaj újszerű megközelítése emelik olyan szintre a történetet, hogy az simán elviszi a hátán a komoly és a komolytalan közti ingázást, a sorozat furcsa kettősségét. Azoknak, akik a mélyebb alkotásokat keresik, a sorozat gyors és egyszerű oldala szolgálhat bűnös élvezetként (bár nem gondolom, hogy bármikor is bűn lenne élvezni az egyszerű kikapcsolódást), és cserébe, hogy megengedik maguknak ezt a „lazulást”, egy realista megközelítését láthatják a szuperhőskoncepciónak, ami amellett, hogy több szálon is elmélyíti a sorozatot, bemutat egy új műfaji megközelítést. Szerintem ezért bárkinek megéri bevállalnia, hogy Trier helyett azt nézi, ahogy egy fickó lézerszemű csecsemőkkel lövöldözik. Azoknak, akik szeretik a szuperhősmozit és a látványfilmeket, mindenképpen tetszeni fog, de azoknak nem, akik a széteffektelt akción kívül nem tudnak mást élvezni egy mozgóképi alkotásban.
Én szívesen – de semmiképp nem szívesebben – megnéztem volna ezt a sztorit realista képregény-feldolgozás helyett hiperrealista karakterdrámaként, tartalmasabb párbeszédekkel, erősebb színészi játékkal. Egy kis művésziesség, még néhány adag nyomasztás, lassabb narratívával, letisztultabb képi világgal egész izgalmas újragondolása lenne a The Boys történetének, de ez is csak azt bizonyítja, mennyi fantázia van az alapötletben.
Összességében én meg vagyok elégedve a The Boys-zal minden hibája ellenére, és csak ajánlani tudom azoknak, akik kíváncsiak valami sötétre, látványosra, de ami a legfontosabb: valami újra.
Kiemelt kép: Netflix
