Performance – Az előadás, ami benned zajlik

Luca Gyökér 2017. máj. 23. 0 3

Állsz egy szobában egy nővel, aki közli veled: azt csinálsz vele, amit csak akarsz, ő mozdulatlan marad. Csak állni, és tűrni fog.  Hat órád van, és egy asztalod, tele 72 különféle tárggyal, amikkel kényeztetni és fájdalmat okozni is tudsz. Sőt! Ki is olthatod valakinek az életét.  A nő bízik benned, és te ezt tudod. Mit teszel?

Minden ember más és más… Mindenki máshogyan reagál egy-egy dologra, hiszen mindenki a saját kis valóságában tombol. Azonban vannak általános érvényű reakciók, gondolatok, az agresszivitás pedig mindenkinek sajátja, csak a legtöbben szerencsére énjük sötét zugaiba rejtik (mi is lenne különben a világgal!) . Performance-okkal már foglalkoztunk az f21.hu berkein belül is, egy minisorozat is született belőlük.

Játsszunk kicsit!

Mire gondoltok, amikor azt mondom, művészet? Nyilván sokatoknak a festészet jut eszébe. Vagy bevillan egy híres kép. Vagy a színház, színdarab, egy tánckoreográfia, képek, fényképek, költők, szobrok… Van egy rövidke kis fogalom, egy tünékeny kép, ami összefoglalja, hogy hivatalosan mi is a művészet: „a valóság visszatükrözése a művész látásmódján átszűrve”. Minden ember mást lát ilyenkor a lelki szemei előtt, de ennek ellenére próbál bekategorizálni, általánosítani, és a rohanó világban (hiszen azt fogadjuk be, amit látunk, és azzá válunk, aminek látnak minket) a személyiségekből tömeg lesz, egy sablon vagy szalagon gyártott termék. Ezzel is harcol a performance-művész. Egyedit alkotni, figyelemfelkeltőt.

Mire volt jó ez az asszociációs játék? Hogy lássátok, ugyan minden embernek más a kis világa, mégis mindenben van egy séma, az ember gondolkodásába beépült rendszerek, a normák és elvek – és mi ezt észre sem vesszük.
A fogalom szerint a művészet a valóság visszatükrözése, valaki más látásmódján keresztül, ez az általánosítás viszont nem minden ágra igaz. De térjünk vissza a bevezető gondolatokra: A nő a szobában egy művész, a neve Marina Abramovic és Te, kedves olvasó, te épp a műsor része vagy, az előadás pedig benned zajlik.

Te – ebben a műalkotásban – az vagy, aki annyira bekattan attól, hogy semmiféle reakciót nem kap a mozdulatlan nőtől, hogy már bármire képes vagy, csakhogy valamit kicsikarj belőle! Sírjon, üvöltsön, csak ne álljon ott úgy, mint egy szobor, viselkedjen emberként. Hagyod, hogy a melletted lévő pasi levágja a ruháit, és azt is, hogy egy másik töltött pisztolyt fogjon a fejére!  Te vagy az, aki előtt a hat óra leteltével – mikor Marina végre megmozdul – , lepereg az előző 6 óra, és rájössz, mit is tettél, akár el is sírod magad, hiszen egy védtelen nőt, egy emberi lényt bántottál, sebeztél meg. Szépen hátrálsz, és eszedbe jut az emberi természet ezen oldala. Ezek mind mi vagyunk, a Performance és Marina Abramovic ezért csodálatos. Az előadás benned zajlik, hiszen realizálod az emberségedet, és azt, hogy bár próbálod a sarokba söpörni, benned is ott él a rossz. Marinának majdnem kizárólag ilyen performance-ai voltak, lélekre hatóak, mélyek. Sokszor szerepet kapott a vér, a fájdalom, a meztelenség  előadásaiban. Sokkolt, hogy észhez térjünk, bevállalta a veszélyt, csak hogy tovább építhessük a saját kis világunkat.

forrás: youtube

De ki is ez a nő?

Marina Abramovic 1946-ban született Belgrádban, az akkori Jugoszlávia fővárosában. Itt szeretett bele a művészetekbe, és dolgozta ki performance-ait, melyeknek a Rhythm nevet adta. Először 1973-ban lépett fel a Rhythm 10 című előadásával, melyben egy sajátos késjátékot játszott (orosz testvéreink után szabadon), azonban az 1974-es Rhythm 0-val vált világhírűvé amikor is ő maga rendelte magáénak a passzivitást, és hatalmat adott a közönségnek. Ahova téged is beillesztettelek, és ahova mindnyájunkat be tudom. Ez az ominózus „Csináljatok velem azt amit akartok” előadás.

Ezt követően Ulay-jal, a német performance-művésszel 1976-ban találkoztak és szerettek egymásba, és éltek -úgymond – kétfejű emberként. Előadásaikban a férfi és a nő szerepét, az egymáshoz tartozást próbálták a hétköznapitól eltérően bemutatni, volt, hogy több órán keresztül pofozták egymást, és olyan is, amikor egy kifeszített íj volt kettejük között, amit ketten tartottak. Ha bármelyikük elengedi, az íj Marina szívébe fúródik, a bizalom próbájaként. Volt, hogy egymás szájából lélegeztek addig, míg elfogyott az oxigén, és elájultak. 12 év után szakítottak, méghozzá úgy, hogy elindultak egymással szemben a kínai nagy falon, hogy 2500 kilométer után találkozzanak középen és búcsút intsenek.

Ezután külön utakon folytatták, Marina és Ulay is tevékenykedtek, és 2010-ben találkoztak legközelebb. Marina a New York-i MOMA-ban 736 órán keresztül, egy percig, némán az elé ülő látogatók szemébe nézett (napi nyolc órában). Ekkor váratlanul régi szerelme, Ulay foglalta el az asztal túlfelén lévő széket… A hatás pedig nem maradt el, a lenti videón látszik.

Marina azóta is tevékenykedik, és remélhetőleg még sok-sok éven keresztül fog. Legutóbbi „műsora” egy 5 lépcsőfokos előadás, melyben tibeti meditációs gyakorlatokat gondol át és valósít meg. Célja ezzel a tökéletes önmegismerés felé vezető út könnyebbé tétele, és az emberek ráébresztése arra, hogy a mai világban, az hogy „én” mennyire elidegenedett fogalom. És mennyire igaza van…

Mostanában egyre több performance-művész bukkan fel, szőrszálhasogató és polgárpukkasztó előadásokkal, érdemes utánuk járni, ha másért nem, egy kicsit borzongani. Vigyázzatok, még a végén rátok ragad valami!

Categories: POPKULT